2038

024

 Ránk boruló, teljes sötétségben vágtunk át a város különböző rejtett, elhagyatott részein. Néha-néha dobott combjaimon egyet az engem cipelő fiú, nehogy útközben lecsúszhassak róla, fejemet egyik vállára hajtva pihentettem, úgy figyeltem a latyakban úszó járdaszegélyeket, az üres üléseket egy-egy kocsi belsejében és a halovány ködfelhő mögül áttörő fényáradatot.

Menetelése közben elvesztettem időérzékemet, fogalmam sem volt mióta gyalogolhat velem a hátán – biztos voltam abban, hogy gyorsabban haladnánk, ha képes lennék megállni a lábaimon, de a jelenlegi helyzet szerint akár legyek a hátán, akár a földön, mindenféleképp hátráltatnám, így továbbra is csendben maradtam, egy mukkanást sem hallatva magam felől. Bár ő sem volt túlzottan beszédes, talán egész idő alatt, ha szólt két szót hozzám, se többet, se kevesebbet.

Egészen a külvárosig vitt, ahol egy lélek sem mászkált, mindössze a víz halk csobogása vert visszhangot a sötétben, mialatt közelítettünk a kikötő felé, ahol egyetlen egy hatalmas nagy hajó állt. Megtoppant egy pillanatra előtte, mintha most látná először, pedig biztos lehettem abban, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt jár.

- Megérkeztünk. Készen állsz? - fordította felém fejét, hogy rám pillanthasson oldalról kék szemével, mire felemeltem fejemet, kezeimmel erősen kapaszkodtam vállaiba és hátrébb hajolva vettem szemügyre a helyszínt, ahová elhurcolt.

- Te akartad, hogy idejöjjek. Ha nemet mondok sincs túl sok esélyem elmenekülni.

- Hidd el, jobb helyre lelsz majd odabent.

Megráztam fejemet, amikor egy nagyobb lendülettel megindult a hajó felé, hisz minél közelebb értünk annak bejáratához, annál több kétség ébredt fel bensőmben, mik lassacskán gombóccá nőtték ki magukat torkomban. Gyomromban sav termelődött, mi mardosni kezdett odabentről, fejem zsongott az abban cikázó gondolatok tengerétől, ám Markus-on az aggodalom egy apró foszlányát sem véltem felfedezni. Hiába volt android, tudtam, hogy néha képesek sokkal több érzelmet magukra erőltetni, mint embertársaim bármelyike.

A hajó belsejében minden csavar megfeszült, szemét és víz borította a talajt, orrfacsaró bűz terjedt szét, a kabinok ajtaja pedig egytől egyig zárva állt. Egyedül a kezében tartott zseblámpa adott némi fényt, de annak jelenlététől sem váltam nyugodtabbá. Folyamatosan nyikorgott a hajónak egész szerkezete, minden pillanatban féltem, hogy süllyedésnek indul, eközben szüntelenül olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Borsódzott a hátam, minden porcikám jégbe fagyott, a tarkómon égnek meredt az összes szőrszál.

- Még mindig nem tartom egy bölcs döntésnek, hogy idehoztál – suttogtam közelebb hajolva hozzá, hátha attól nagyobb biztonságérzet támad bennem – Ugye tudsz arról, hogy nem tartozom teljes mértékben... Közétek?

- Ettől függetlenül egy jelentős részed robottá vált. Ebből kiindulva, az emberek közé sem tartozol többé – nem nézett rám, helyette tett először egy jobb, aztán egy balkanyart.

- Csak éppenséggel emberként éltem több mint húsz évig, nekik és értük dolgoztam.

- És mi miatt váltál ilyenné? - megtorpant az egyik nyílászáró előtt, keze már a kilincsen pihent, azonban amíg válaszomra várt, nem volt hajlandó elfordítani.

- Talán majd egyszer keríthetünk alkalmat arra, hogy elmondjam. De egyelőre nem bízok benned, Markus.

- Hm – kuncogott – Ilyesmi válaszra számítottam.

Hangosan csapódott be mögöttünk a kabinajtó, miközben egy rozsdás, nyikorgó lépcsősoron cipelt le hátán. Fedetlen fémhordókban gyújtott tüzet, amik köré megannyi android gyűlt, hogy felmelegedhessen, ugyanakkor nagyobb fény gyúlt a helyiségben, így végre tisztábban láthattam minden engem körülvevő dolgot a közvetlen környezetemben, nemcsak a sötétségben meghúzódó, kósza árnyakat.