2038

034

 Kifulladva figyeltem a templom kupolás ablakait, az absztrakt mintákon megtörve beszűrődő fényt a padlólapokon, a fényben megcsillanó és felfelé szálló porszemcséket. Minden csontom reszketve zörgött testemben, ahogy a jéghideg víz patakokban csorgott le rólam, majd gyűlt össze egy kisebb tócsaként cipőtalpam alatt. Dideregve álltam Markus és Connor közt hol az egyikre, hol a másikra tekintve fel, miközben egyszer oldalamat szorongattam, a másik pillanatban meg már jobb karom köré fontam ujjaimat a vérzés elállítása érdekében. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy esetleg a hajón érhetett-e lövés, ami a hatalmas őrjöngés közben elszabadult adrenalinlökettől fel sem tűnt, avagy a vízben sérthettem meg magamat valamivel, amíg őrült módjára csapdostam a vizet és igyekeztem nem megfulladni.

Markus próbált rendet teremteni azokkal szemben, akik sikeresen megmenekülhettek Jericho-ról, de mindenki számára érezhetővé vált, mennyire kimerült. Nem a mostani események tekintetében, hanem összességében láttam rajta egy ideje, mennyire megviseli a dolgok folyása. Egyszerűen csak arra vár, hogy végre-valahára vége szakadjon a folyamatos vérrontásnak. És ezzel nincs egyedül.

- Megsérültél? - szólított meg Connor, miközben levetette magáról vizes sapkáját és aggódó szempárral nézett végig rajtam.

- Semmiség – ráztam ki szememből homlokomra tapadt hajamat. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, viszont amint egy másodpercre arcára kaptam tekintetem, foglyul ejtettek csillogó, barna szemei.

- Vérzel, Becca – jelentette ki hátam mögül az egyik padon helyet foglalt Markus, így neki köszönhetően megszakítottam a robotfiúval való szemezést és vállam fölött rápillantottam fáradt barátomra – Kell lennie valahol egy külön helyiségnek, ahol ellátták a sérülteket. Biztosan akad egy elsősegélydoboz is.

Connor egyik tenyerét a két lapockám közti részhez simította, annál fogva vezetett ki a nyüzsgő térből, majd sötét folyosókon kanyarogva nyitottunk be különböző helyiségekbe vagy lestünk be a kitört nyílászárókon keresztül, hátha jó helyen járunk. Végül megtaláltuk, amit kerestünk – néhány rozoga ággyal telepakolt szobában kötöttünk ki, amiben állt egy asztalt, a fal mellett pedig pultok és beépített szekrények sora húzódott végig. Felpattantam az egyik szimpatikusnak tűnő szekrény tetejére, lábaimat lazán lóbálva kémleltem körbe és azon agyaltam, vajon egy templom falai közt mégis mikor lett kialakítva ennyi külön helység minden jött-ment számára. Mintha az elmúlt időszakban nem lenne szükség arra, hogy az épület templomként funkcionáljon, hanem valami sokkal többként. Vagy éppen kevesebbként.

Connor nagy hévvel túrta át az összes szekrény és fiók minden tartalmát, mire valahára kötszerhez meg némi fertőtlenítőhöz juthatott. Türelmesen vártam rá a pulton ücsörögve, érdeklődő pillantásokat vetve felé, amikor elém állt. Idejét sem tudtam már annak, mikor kerültünk utoljára ilyen közel egymáshoz a hajón történteket leszámítva, amikor hátunkat a másikénak vetve harcoltunk ugyanazon az oldalon állva.

- Megkérhetném, hogy...?

Állával trikóm irányába bökött, én pedig meglepődve konstatáltam mégis mit szeretne. Váratlanul pörgött fel szívverésem, ahogy megfogva az anyag szélét lassan húztam fel azt egészen melltartóm alsó szegélyéig, a ruhadarab felgyűrt részét fogaim közé csippentettem. Jobbnak láttam, ha az oldalamon díszelgő sebet tanulmányozom vagy éppen az omladozó falat, mintsem Connor kíváncsiskodó tekintetével kelljen szembe találnom magam egy ilyen kínos pillanatban. Az meg csak hab volt a tortán, mikor agyamat ellepték az Eden Club-ban történt emlékek sorozatai.

Fogalmam sem volt arról, ő emlékszik-e bármire az akkor történtekből, de talán nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy erre rákérdezzek. Az sem biztos, hogy erre valaha alkalmat kellene kerítenem.