2038

026

 Visszafojtott lélegzettel álltam Lucy előtt, miközben megfagyott a levegő és a tér. Arcomból kiszaladt az összes vér, ujjaim elfehéredtek, ahogy nadrágom szélét szorongattam, összegyűrtem az anyagot tenyeremben, mi izzadságomtól sikamlóssá vált. Ugrott egyet a gyomrom, megfordult körülöttem a világ és azt hittem menten elájulok a nő kiejtett szavai hallatán.

Aztán valahogy mégis harag lett úrrá rajtam, vérben forgó szemekkel léptem elé, gondolkodás nélkül ragadtam meg és rántottam ruhájánál fogva közelebb magamhoz, akkorát rántva rajta, hogy kis híján darabjaira hullott. Fújtattam, tüdőm szabálytalanul emelkedett le-fel, aortapumpán időzített bombaként verdeste mellkasom falát.

- Becca! - üvöltötte valaki a kijárat szegélyénél visszaforduló csapatból, ám annyira el voltam foglalva azzal, milyen ívben fejeljem meg Lucy-t, hogy tudomást sem vettem arról, a négy felderítőből épp melyiknek támadt kedve ordibálni velem.

- Szórakozol velem?! - emeltem fel hangom a sötéten világító szemű nővel szemben, kizárva magam körül a külvilágot – Csak mert ez kurvára nem vicces, érted?

- Becca, azon nyomban engedd el! - felismertem North hangját, amitől még inkább fentebb szökött a vérnyomásom.

- Hagyd – intett felé az android, miszerint elég lesz.

- Így van, North. Jobb lenne, ha nem szólnál bele abba, ami kibaszottul nem a te dolgod – ettől függetlenül eresztettem a szorításon, végül elengedtem, Lucy pedig visszaereszkedett két talpára, kezeit hasa előtt fonva össze.

- Nem tudom, hogy egy lehetséges jövőképet láttam-e magam előtt vagy már rég bekövetkezettet. Akármelyikről is legyen szó, jogodban állt tudni róla.

Fejemet megrázva fordultam el tőle, szóra sem méltatva jelenlétét a továbbiakban. Rászorítottam a fegyveremet tartó övre derekamon, majd az ajtó felé suhantam, mikor erős szorítást éreztem vállamon, amitől kissé meginogtam a küszöbön. Lassan pillantottam hátam mögé North villámokat szóró tekintetével találva szembe magam. Leráztam magamról kezét, undorral teli fintort küldve felé, amikor Markus felé fordult és fennhangon állt neki becsmérelni viselkedésemet. A mézszín bőrű fiú csendben hallgatott, tűrt, elviselt, de nem állt szándékában megjegyzést tenni az előbb történtekre. Talán ő volt az egyetlen, aki ebben az egész kócerájban, ha egy kicsit is, de képes volt megérteni azt, amit érzek.

Legalábbis, mertem ezt feltételezni.

A vörös hajú lány ismét felém pördült, lassú léptekkel indult meg felém, öklét ennek ellenére gyorsan lendítette meg, habár nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne legyek képes reagálni rá. Gyermeki könnyedséggel markoltam rá tenyeremmel levegőbe lendített, összeszorított kézfejére, míg ajkaim tudatomon kívül rándultak félmosolyba.

- Ha még egyszer egy ujjal is hozzám merészelnél érni tökéletes ívben fogok golyót repíteni a gyönyörű szép, két szemed közé. Gondoltam, figyelmeztetlek.

Ezek voltak utolsó szavaim hozzá, mielőtt kifordultam volna a nyílászárón és elhagytam volna a hajó fedélzetét. Futólépésben vágtam át a hatalmas vasroncson, azzal sem foglalkozva, ha felakadtam egy-egy kiálló szögbe vagy felbuktam pár elhajított vascsőben. Semmi sem foglalkoztatott, kizárólag apám keringett gondolataim közt, egy perc nyugtot sem hagyva, s futás közben nem lebegett más lelki szemeim előtt, egyedül az, ahogyan a verandánkon terül el vértócsában fürödve, mellette pedig fegyvere heverne, amiben ugyanúgy egy golyó állt, ami végül utat talált magának halántékába.

Hányingerem lett futás közben, ettől függetlenül nem álltam meg egy percre sem, szüntelenül futottam, rohantam és talán ez volt az első alkalom arra, amikor lábaim tényleges együttműködést produkáltak. Tüdőm ellenkezett a kimerítő loholás közepette, sípolt, friss oxigénért kiáltott, viszont nem állt szándékomban megállni. Mennem kellett, szüntelenül – nem engedhettem meg magamnak azt, hogy akár egy percre is a térdeimre ereszkedve pihenjek.