2038

020

 Egész úton csukott szemmel utazott a kocsi hátsó ülésén, rezzenéstelen kezeit combjaira fektette, a halántékán lévő LED viszont megállás nélkül futtatta programját, sárgán pörgött óramutató irányának járásával egyenletesen. A visszapillantóból néztem rá, mikor apám lefékezett a torony előtt, laposakat pislogva fonta össze tekintetét enyémmel, mielőtt a hadnagyot követve kiszállt volna a járműből. Zavartan zakatoló szívvel követtem őket, gyomrom összeszűkült, amikor az épület falai közé léptünk, türelmetlenül várva arra, hogy a felvonó megérkezzen.

A liftben ujjain pörgette azt az érmét, amit mindig magánál tartott és unalmas perceiben előhalászta egyik zsebéből. Szemmel néha alig követhető, ésszel aligha felfogható trükkökkel ütötte el az időt, amíg fel nem érkezünk a hetvenkilencedik emeleten vizsgálandó helyszínre.

- Megint a feletteseddel beszéltél? - kérdeztem, miközben az ujjain mozgolódó pénzt figyeltem.

- Igen – válaszolta röviden.

- És mit reagált az utóbbi időben történt eseményekre?

- Azt felelte, hogyha nem jutok előrébb a nyomozásban, kénytelen lesz lecserélni engem.

- Rohadék – sziszegtem fogaim közt – Úgy beszél, mintha olyan egyszerű munkát végeznénk. Ő meg mit csinál? Dirigál meg végignézi, ahogy életveszélyes szituációkba keveredünk nap, mint nap.

- Engem viszont kezdesz felidegesíteni ezzel az érmével, Connor! - vágott közbe témázgatásunkba apám, kikapva ujjai közül a repülő negyeddollárost, majd zsebre vágta azt.

- Elnézést, hadnagy!

- Te meg mennyire irigy vagy! - rivalltam rá az ősz hajúra, ki kistányér méretűre nőtt szemekkel kapta le rám tekintetét – Csak azért veszed el tőle az egyetlen szórakozását, mert egy pancser vagy!

Felháborodva sóhajtott egyet, amikor egy kedves, női hang jelezte számunkra, megérkeztünk a kívánt emeletre. Emberek tömkelege gyűlt össze idefent, teljes hadifelszerelésbe bújtatott FBI-osok álltak egy-egy sarokban, figyelemben és rettegésben tartva mindenki mást.

Egy jól ismert kolléga köszöntött minket, tablettel a kezében vezetett körbe, mialatt elcsiripelte nekünk a terrortámadást.

- Egy négy tagból álló android-csapat. Ismerték az épületet és elképesztően szervezettek voltak. Azóta is próbálok rájönni, hogyan juthattak el idáig anélkül, hogy bárki is észrevette volna őket – a lifttől kezdve egészen egy pultig vezetett bennünket, néha-néha felnézve a mellette sétáló hadnagyra, azonban ránk ügyet sem vetett – Megtámadtak két őrt a folyosón, nagy valószínűséggel azt hitték az androidok azért jöttek, hogy elvégezzék a karbantartást. Elintézték őket, mielőtt reagálhattak volna – apám a pultra hajolva nézett be mögé, nyomok után kutatva, de nem találva semmi érdekeset, tovább követte velünk együtt a nyomozó férfit, aki végül elvezetett bennünket a közvetítőig – Az állomás egyik alkalmazottját hátba lőtték, mikor menekülni próbált. Egy golyó egyenesen a szívbe majdnem öt méterről. Ez egy olyasfajta lövés, amire egyedül egy android képes – mindhármunk pillantása Connor érzelemmentes arcára siklott. Kissé megállt bennem az ütő, hisz hiába tudtam magamról, mire vagyok képes, ha célzásról volt szó, mégis hihetetlennek, egyben rémisztőnek találtam azt, mire képesek ezek a gépezetek valójában. És lehet a nagy részéről még fogalmunk sincs.

- Hányan dolgoznak idefent? - kérdezősködött apám.

- Csupán két alkalmazott és három android. A deviánsok túszul ejtették az embereket, majd élőben közvetítették üzenetüket. A tetőn keresztül menekültek el.