2038

028

 A külváros felé terelgettek csendbe burkolózva – szinte egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, és úgy éreztem a kezdetleges örömünk halványulóban van.

Egy latyak fedte, kihalt mezőre érkeztünk, ahová nem ért el a forgalmas város zaja, sem az autók kipufogójának bűze, a markológépek csattogása. Karba tett kezekkel fordultam velük szembe, egyik szemöldökömet homlokomig vonva, miközben ujjaimmal karom felületén doboltam, lábam pedig le-fel járt a sáros földön. Éreztem, miként ragad cipőmre a mocsok, felesleges súlyként tapadva rá, de jelenleg az egyetlen dolog, amit teherként éltem meg, az a három férfi felől érkező, lesújtó pillantások hada volt.

Nem úgy néztek ki, mint akik eltervezték, hogy még lehetőleg idén megszólalnak, így egész feltűnően, türelmetlenül dobbantottam egy nagyobbat lábammal és törtem meg a négyünk közé leszálló, kínos némaságot.

- Minek köszönhetem a látogatásotokat?

- Nem sodorhatsz bennünket ekkora veszélybe, Becca – kezdett bele szentbeszédébe Josh, azonban egy perc sem kellett ahhoz, hogy félbeszakítsam. Sületlenségeket beszél.

- Parancsolsz? - fújtattam – Szóval állításod szerint, nem jelenhetek meg a saját munkahelyemen?

- Most már hozzánk tartozol. Nem hozhatsz meggondolatlan döntéseket.

- Josh! - förmedt rá Simon habozás nélkül.

- Meggondolatlan döntésnek számít az, hogy megmentettem a saját apám életét? Kérlek, mesélj még! Meglátjuk, hogy a többi ostoba gondolatodat bevert képpel is ugyanolyan nyugodtsággal fogod-e tudni előadni – összeszorult ököllel indultam meg felé, meglendítettem karomat, mire Markus lépett elém, öklömet tenyere közé szorítva. Felemás szemeit mélyen tekintetembe fúrta, ajkai szűk résnyire eltávolodtak egymástól, ahogy dühtől csillogó arcomat tanulmányozta. Fogaim közt sziszegtem hozzá – Eressz el!

- Ne csináld! - suttogta kettőnk közé.

Kissé olyan érzés fogott el, mintha megfagyott volna körülöttünk a levegő. Tetőtől-talpig végig mértem, szakadt kabátjától kezdve az arcán szétterülő szeplőkig mindent alaposan szemügyre vettem, mitől szívem egyre hevesebb kalapálásba fogott. Szemeit tanulmányoztam, először a kéket, majd a zöldet, mélyen belefúrtam tekintetemet, kerestem-kutattam valami után. Egy rég el feledett, felhánytorgatni való emlék után kajtattam, amikor összeszűkülő szemekkel kaptam el tőle kezemet. Megilletődve, hátra hőkölve kerültem tőlük három lépésnyi távolságra, miközben az általa megszorongatott öklömet mellkasomhoz szorítottam.

- A kurva életbe – sóhajtottam, tekintetemet továbbra is övébe akasztva – Te vagy az. Te hackelted meg és közvetítetted a szent beszéded városszerte a Stratford Tower-ben – felemelkedő bakancsára terelődött figyelmem, miközben beszéltem hozzá – Egy lépést se! Van fogalmatok róla milyen kibaszottul hatalmas káoszt hagytatok magatok után? Az isten szerelmére, melyikőtök lőtte le azt a szerencsétlent?

Végig táncoltattam szembogaraimat mindhármukon, ám egyiküktől sem kaptam választ, azonban Markus arcán végigfutott valami. Valami más, ami a mögötte álló, másik kettőről nem volt elmondható. Ledöbbent arckifejezéssel térképeztem fel aggódó, csüggedt mimikáit, mire felszakadt belőlem egy lenéző sóhaj.

- Az is te voltál, nemigaz? Ahogyan arról a szarrágó deviánsról is te tehetsz, aki majdnem kinyírt mindenkit odafent! - ingerülten léptem elé, mutatóujjammal bökve meg mellkasát, amitől kissé meghátrált – Ti ketten meg szemrebbenés nélkül végig néztétek ezt az egészet, igazam van?

Gondolkodás nélkül rántottam elő fegyveremet, mit tűpontossággal szorítottam Markus két szemöldöke közé. Rezzenéstelenül meredt rám, Simon és Josh egyszerre mozdultak, hogy rám vethessék magukat, ám karját felemelve intette őket várakozásra.