Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

26. Anonim Animágusok Köre

26.

Körülbelül egész éjjel felváltva kaptam vihogó rohamot, majd érzékenyültem el és kezdtem könnyezni. Az érzelmeim különös párbajt vívtak bennem, amely annak eredményeként született, hogy Lance azt mondta, hogy szeret engem, miközben én majdnem megöltem. A logika azt diktálná, hogy ezek után minimum hozzám se szól, elkerül, vagy akár fel is jelent. Azonban ez a két lábon járó napsugár úgy döntött, hogy megcsókol.

Engem! Megcsókol! És azt is mondta, hogy szeret. Hát én ezt nem fogom kibírni...

A hajnal fájdalmas lassúsággal jött el és csak igen nehezen álltam meg, hogy ne váltsak át őrült zaklatóba és sunnyogjak Lance ágyához, hogy figyeljem az alvó arcát.
Azért az ágyban maradásomban igen nagy szerepet játszott a nővér is, aki random időközönként megjelent és árgus szemekkel bámult.

...

Reggel Danica és Aziel dugta be a fejét a gyengélkedőre, majd mikor meggyőződtek róla, hogy a nővér nincs a környéken, az ágyamhoz rohantak.

- Hát ti? – kérdeztem az órára pillantva, ami alapján rég tanórán kellene lenniük.

- Binns bealudt, úgy hogy leléptünk! – magyarázta Danica.

- Fontos dolgot kell megvitatnunk! – telepedett le lazán az ágyamra Aziel, miközben a lábamra támaszkodott, mintha csak valami kanapén fetrengene. – A pár napos kis betegszünetetek miatt félbe maradt az Animágus varázslatunk. Márpedig amit egyszer elkezdek, azt nem hagyom félbe, szóval jó lenne, ha a következő teliholddal újrakezdenénk.

- És én is szeretném megpróbálni! – vágott közbe a legjobb barátnőm.

- Te? – szaladt a homlokom tetejéig a szemöldököm. – Nem te ellenezted leginkább a szabálysértéseket?

- De igen... Azonban közben történtek bizonyos dolgok... És elhatároztam, hogy soha többé nem hagylak magadra és megvédelek! – szorította meg a kezem határozottan.

- Mi ez a tanácskozás itt nélkülem? – jelent meg Lance váratlanul a paraván mellett, majd sértetten Aziel mellé vágódott az ágyam szélére, amivel minimum eltörte a bal lábfejem, ugyanis pontosan azon landolt.

- Ó, felébredtél? – vetette oda csak úgy mellékesen a hosszú, fekete hajú fiú, mire a szőke barátunk csak még morcosabb lett.

- Megható, hogy ennyire aggódtatok értem... - vonta össze a szemöldökét.

- Igen, igen, örülünk, hogy jól vagy Lancelot – forgatta Danica a szemeit. – Most, hogy összegyűlt a teljes Anonim Animágusok köre, akár meg is tárgyalhatnánk a részleteket, mert én nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak és büntetést kapjak! – tapsolt kettőt szigorúan.

A terv szinte ugyanaz volt, mint ezelőtt. A legtöbb hozzávalónk még megvolt, a maradékot pedig Piton készleteiből terveztük elcsórni. Semmi teendőnk nem maradt a következő teliholdig, amikor ismét a szánkba kell venni a Mandragóra levelet.

Danica és Aziel a következő tanórájukra elsietve végül kettesben hagytak aranyhajú barátommal, akivel akadt némi tisztázni valónk.

- Egyébként... Akkor mi most... Vagy nem? – hebegtem tekintetemet szigorúan lefelé irányítva. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy a szemébe nézzek.

- Nem értem, mit szeretnél mondani? – vigyorodott el Lance, aki pontosan tudta, mire gondolok, de direkt szórakozni kezdett velem.

- Ne nyektess már! – csaptam a karjára sértetten, aztán ahogy tudatosult bennem, mit tettem, ijedten kaptam vissza a kezem és szorítottam a mellkasomhoz. Azok után, hogy megpróbáltam megölni, félelemmel töltött el még ez a játékos mozdulatsor is.

- Hé, Shirina? – nyúlt a kezeimért a Mardekáros fiú és húzta magához. – Hagyd ezt abba! Sosem tudnál nekem ártani! Tudom jól! Bízok benned, te is bízz bennem! – Az ajkához emelve gyengéden megcsókolta az ujjaimat, mire az arcom valósággal lángra kapott.

- Nem tudom, hogy menne-e ez nekem... - kezdtem bele összeszedve minden bátorságom. – Hiszen látod! Hozzád érni sem tudok úgy, hogy ne látnám magam előtt az elkékülő arcod, ne hallanám, ahogy kiabálsz... De mégis... Elengedni sem tudlak! – néztem végre a szemeibe, amelyek komoly smaragd fénnyel csillogtak.

- Próbáljuk meg, jó? – mosolyodott el kedvesen. – Szép lassan. Nem sietünk el semmit! Én is veled akarok lenni, Rin!

Lance közelebb húzódott hozzám és szorosan átölelt. Az illata és az erős karjai biztonságot árasztottak. Sosem akartam elengedni.

...

Danica

- Nem tetszik ez nekem! Miért kell veled mennem Mandragóra levelet lopni? Sohasem hagytam el éjszaka a hálókörletem, most meg még be is kell törnöm egy tanár szobájába! – háborogtam fojtott hangon, mivel a sötét, néma folyosón nem akartam felébreszteni a festményeket.

- Te akartál beszállni a balhéba, Danica! Most viseld a következményeit! – motyogta Aziel unottan. – Komolyan mondom, ha előre tudom, hogy ez lesz, inkább egyedül csinálom. De most már annyira idegesítesz, hogy azért is velem jössz!

Sértetten összevontam a szemöldököm, s csupán a tekintetemmel megpróbáltam átszúrni a háta közepét! Milyen egy idegesítő alak! Muszáj volt Rinnek összeszedni őt is?

Szerencsére utunk során egyetlen tanárba sem futottunk bele. Azonban mire leértünk a bájitalteremhez a pincébe, én vagy percenként frászt kaptam valami kis zajtól, illetve négy kilót fogytam, annyira izzadtam az idegességtől.

- A szívem fog elvinni! – ziháltam a mellkasomra tapasztva a kezem, miután valami motoszkáló hang ismét megijesztett.

- Az csak egy patkány... - irányította nyugodtan a pálcájából áradó fényt Aziel a folyosó azon részére, ahol a kis rágcsáló szaladgált. – Na gyere, szerezzük meg gyorsan, amiért jöttünk, aztán lépjünk le!

A hosszú, sötét hajú fiú letérdelt az ajtó zárja elé és eltűnődve vizsgálni kezdte. Természetesen varázslattal volt lezárva, így egy egyszerű „alohomora" nem működött.

- Hé! – szólította meg a legközelebbi, falon lógó festményt. – Elnézést, maguk a Két Tudós, ugye?

- Ki zavar ilyen későn? Bolond vagy, fiam? – nyújtózkodott a képen lévő egyik szakállas alak.

- Aden Mariner testvére vagyok! Segítségre van szükségem! – kérte, mire döbbenten néztem rá. Nem is tudtam, hogy van egy bátyja.

- Ó, csak nem a kis Aziel! Aden sokat mesélt rólad! – csillant fel az öreg szeme. – Hé, papikám, ébredj! A kis Aziel van itt! – rázta meg a társa vállát.

- El tudnátok mondani, Piton milyen varázslattal nyitja és zárja a raktárát? – kérte a Hugrabugos fiú.

A festmény lakói örömmel segítettek nekünk és még azt is megígérték, hogy riasztanak minket, ha valaki a folyosón közeledne.

A kamrában szekrények, polcok sokasága fogadott minket, amelyek roskadásig voltak rakva mindenféle üveggel, dobozzal és tárolóedénnyel. Aziel nekilátott a fiókok kihúzkodásának és átnézésének, én pedig a polcokat kezdtem el vizsgálni. Sosem gondoltam volna, hogy Piton ilyen komoly gyűjteménnyel rendelkezik. Szinte a világon felfedezhető minden alapanyagból volt egy üveggel.

Éppen egy doboz szárított sárkánymájat csodáltam meg, mikor kintről furcsa, madárrikácsolás szerű hangok ütötték meg a fülünk.

- Ez a vészjelzés! Valaki van a folyosón! – suttogta fojtottan Aziel, s villámgyorsan megragadta a karom, berántott az egyik nagy szekrénybe, majd ránk csukta az ajtót.

A pulzusom az egekbe szökött és éreztem, ahogy hideg izzadságcseppek folynak végig a nyakamon.
A következő pillanatban egy fénycsík szökött be a szekrény ajtajának repedésén, majd cipősarkak koppantak a poros köveken. Valaki feloltott egy lámpást és bejött a raktárba! 

((Sziasztok! Itt is lenne a következő részecske! Köszönöm, hogy elolvastátok! Még javában vizsgázok, de amint tudom, hozom az új részt!))