Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

6. Az üvegben vér volt

6.

- Rendben, ha nincs több felesleges kérdés, térjünk is a tárgyra! – csapott a tanári asztalra Weiss professzor, az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk. – Az első és legfontosabb dolog, hogy mindenki akasszon ki egy fokhagymafüzért a klubhelyiségében! A Griffendélesek és a Mardekárosok is kaptak. – Elővette a meglepően sötét, szinte fekete színű varázspálcáját és segítségével a tanári asztal mögül előlebegtetett két füzért az említett, büdös növényből.

Nagyot nyelve bámultam a mozdulatait. Remek. Most már minden nap szagolhatom azt a vackot. Több vérre lesz majd szükségem, hogy stabilizáljam a belső egyensúlyom. A fokhagyma hosszú távon túl sok energiámtól fog megfosztani.

- Másodszor! A vámpírok egyedül vérrel táplálkoznak! Ha bármi gyanús jelre figyeltek fel ezzel kapcsolatban, például valaki sohasem eszik a környezetetekben, akkor egyből szóljatok nekem!

Hopp, egy téveszme! Elvigyorodtam magamban. A vámpírok nagyon is képesek emberi ételek fogyasztására.

- Végül pedig, ha valaki sohasem alszik éjjelente, az is gyanús jel lehet. A vámpírok nem képesek az alvásra! – fejezte be mondandóját, majd a régi vetítőgéphez lépett és képeket kezdett el mutogatni rég élt, híres vámpírokról, akik x számú embert mészároltak le.

A szememet a képernyőre tapasztottam, de gondolatban egészen máshol jártam. Borzasztó, hogy a fajtámat ennyire félreértik. Csak azért, mert volt néhány híres vámpír, akik halomra gyilkoltak, még nem jelenti azt, hogy mindenki más is egy bűnöző. Nem tudom, mi van ezzel a Dove Weiss nevű aurorral, de valamiért különösen is pikkel ránk. Nem hinném, hogy csupán a munkája van a háttérben. Ez már mániákus. Kezdjük ott, hogy utasított mindenkit, hogy jelentsék, ha arra gyanakszanak, hogy valaki vámpír a közelükben. De miért? Attól még, hogy egy diák ebbe a fajba tartozik, még nem kell levadászni.

Eldöntöttem, hogy a tanóra után, az ebédszünetben megkeresem Dumbledore professzort. Ez így nem mehet tovább.

A másik aggasztó tényező Danica viselkedése volt. Miért szólalt fel? Nem hinném, hogy a Rendes Bűbájos Fokozat vizsga ennyire szívügye lenne. És miért nézett rám? Vajon rájött a titkomra?

A tanóra végeztével gyors, kapkodó mozdulatokkal szedtem össze a cuccaim, hogy minél előbb elhagyhassam a termet és megszabaduljak a buzgó, „vámpírvadász" nőtől.

- Ne az ebédlőben együnk! – súgta a fülembe Danica, aki a semmiből termett mellettem.

- Oké... - motyogtam bizonytalanul, mire a lány sebes léptekkel megindult és kerülgetni kezdte a folyosókon sétáló diákokat.

Hamar utolértem és együtt rontottunk be a Nagyterembe, ahol ahelyett, hogy helyet foglaltunk volna egy hosszú asztalnál, felkaroltunk egy nagy tál, még gőzölgő, friss péksüteményt és fánkot, s már indultunk is vissza az ajtó felé.

- Danica, Shirina! – kiáltott utánunk egy kedves hang, mire mindketten az illetőhöz fordultunk.

- Szia Nalani... - köszöntem a nálunk egy évvel fiatalabb, Hugrabugos lánynak.

- Ma nem itt eszünk! – tért rögtön a lényegre minden kertelés nélkül a legjobb barátnőm. – Ne haragudj Nalani, de sietünk! – közölte szegény kis barátunkkal, majd sarkon fordult és eltökélten folytatta útját a kijárat felé.

- Um... Bocsi! – hebegtem, s én is faképnél hagytam az enyhén ledöbbent lányt.

Danica a Roxfort kastély mellett elterülő, hatalmas, fekete színű tóhoz vezetett. Még nem sok diák lézengett a birtokon, leginkább az ebéddel voltak elfoglalva. Azonban egy órán belül, a jó időnek köszönhetően, valószínűleg meg fog telni a környék a füvön ücsörgő, seprűkön repdeső és hangosan beszélgető, nevetgélő tanulókkal.

- Miért hoztál ide? – néztem körbe, miután mindketten letelepedtünk a puha pázsitra, és kiraktuk magunk elé a finomságokkal telt tálat.

A ligetesen elszórt fák lombjai kellemesen lengedeztek az enyhe szélben. A sáros tópart csupán pár méterre kezdődött a lábunktól. A távolban a Tiltott Rengeteg sötét fáinak sziluettje rajzolódott ki. Hagrid, a barátságos vadőr kunyhója és kis kertje nem messze tőlünk, a domboldalon ücsörgött.

- Nem tetszik nekem ez a Dove Weiss! – tért a tárgyra Danica, miután néhányszor körbe fordult, hogy megnézze, senki sem tartózkodik a közelünkben. – Hé, Rin te tudsz olyan lehalkító bűbájokat, nem? Légyszi, segíts, jobb, ha ezt a beszélgetésünket senki más nem hallja!

- Quietus! – mormoltam, ahogy a varázspálcámmal kis kört rajzoltam a levegőbe. – Most már csak mi halljuk egymást – fordultam a lányhoz.

- Remek... - sóhajtott. – Szóval Weiss... Mit akarsz csinálni vele?

- Nem értem a kérdést... - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.

- Tudom Rin... -kezdte, Danica, de habozott. Mélyen a szemembe nézett, s csak utána folytatta. – Harmadikban nagyon rosszul voltam. Elkaptam valami influenzát vagy ilyesmi, de nem akartam a Gyengélkedőn kikötni. Eszembe jutott, hogy neked az utazóládád folyton tele van mindenféle orvosságos üveggel...

- Ugye nem? – a szavak a torkomon akadtak, s ha lehet, még jobban elsápadtam.

- Te nem voltál a szobába, nekem meg sürgősen kellett valami, így feltúrtam a cuccaid és találtam egy nagy, „köhögés csillapító" feliratú üveget. – Danica egy pillanatra megállt, aztán hatalmas sóhajtás kíséretében folytatta. – Kiszedtem a dugót, beleszagoltam és furcsa érzésem támadt...

- Ne! Ne folytasd! – suttogtam remegve. A fejem majd szétrobbant, olyan erősen lüktetett az idegességtől, s éreztem, ahogy hideg izzadságcseppek gördülnek le az arcomon.

- Az üvegben vér volt, Shirina. – A szőke hajú lány megragadta az arcom és maga felé fordítva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Miért nem mondtad el?

- Szóval már két éve tudod... - éreztem, hogy a hideg verejtékcseppjeim mellé forró könnyek társulnak. Próbáltam megszólalni, de a hangszálaim nem engedelmeskedtek többé.

- Rin... - Danica komoly, kék szemei mélyen, a lelkemig hatoltak pillantásukkal. – Nem érdekel, érted? Nem érdekel, mi a fajtád! Lehetsz felőlem vérfarkas vagy véla is! Egyszerűen nem érdekel!

- Ne haragudj... - fakadtam ki és hangosan felzokogtam. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el... Csak... Féltem...

- Nem kell többé félned! – suttogta a lány kedvesen és szorosan átölelt. – Nekem csak te számítasz, érted? Nem a varázsló, a Hollóhátas, a vámpír, hanem te, aki valójában vagy, Shirina!

Az arcom Danica talárjába temettem és hosszasan sírtam, miközben szorosan átöleltem. Most először történt meg velem, hogy valaki rájött az évek óta féltve őrzött titkomra. Akármilyen félelmetes is volt, életemben először úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül... 

(((Sziasztok! Köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastátok! Remélem, tetszett! Szépségesen szép nyári napokat kívánok!)))