Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

16. Kirándulás a Tiltott Rengetegbe

16.

A szombat éjjeli kirándulás a Tiltott Rengetegbe zökkenő mentesen indult. Lance, Aziel és én az alagsorban találkoztunk takarodó után. Szerencsére nem futottunk bele egyetlen tanárba, gondnokba, macskába sem.
Aziel, a nálunk egy évvel idősebb, Hugrabugos bájitalfőző zseni, valamiért tudott egy titkos alagutat, amely egyenesen az erdő széléhez vezetett. Mikor kérdőre vontuk, csak annyit dörmögött, hogy sokszor ki kellett szöknie különböző alapanyagokért.

A szeptemberi éjjel hűvös volt, s a Tiltott Rengeteg szélén állva a félelem még eggyel több okot adott a szűnni nem akaró remegésemre.

- Nem lehetne, hogy én itt kinn megvárlak titeket és csak ketten mentek be ebbe a hátborzongató és határozottan nem lányoknak való erdőbe? – próbáltam meg árva kiskutya szemeket mereszteni a fiúkra.

- Miattam kinn maradhatsz, de egyedül nagyobb az esélye, hogy valami szörnyeteg rád támad. Nincsen semmilyen határvonal a fák és a birtok között. Az mászik innen elő, ami csak akar és egy pillanat alatt széttép – vont vállat Aziel egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélne.

- Szerintem is gyere velünk, Rin! – szorította meg biztatóan a karom Lance, de éreztem, hogy remeg a keze. – Te mégis csak több varázslatot ismersz, harcnál hatásos lehet...

- Meggyőztetek... - sóhajtottam csalódottan és mély levegőt véve követtem a fiúkat az erdőbe.

A fák között sejtelmes köd terjengett, amelyet a lombok között átszűrődő Hold fénye itt-ott ezüstre színezett. Sokkal hidegebb és borzongatóbb volt minden, mint azt képzeltem, s ezen a fagyosan süvöltő szél sem segített sokat, amely néha átmozgatta az óriási növények leveleit.

Körülvett minket a Tiltott Rengeteg élőlényeinek szüntelen neszezése és a sötét árnyak rejtekéből sárga szempárok követtek figyelemmel minket.

- Lance... - suttogtam.

- Mi a baj? – kérdezett vissza hasonló hangerővel.

- Megfoghatom a karod? – nyögtem ki a szavakat.

- Természetesen – mosolyodott el kedvesen, mire egy kicsit megkönnyebbültem és szabályosan belecsimpaszkodtam a bal karjába. Ha lett volna időm, tinilányos fangörcsöt kaptam volna ettől a helyzettől, de éppen az életemet féltettem, szóval a pillangók sem bújtak elő a hasamban.

- Haladjatok már! – szólt hátra hangosabban Aziel, mire azt hittem szívrohamot kapok. – Nem a vidámpark szellemkastélyában vagytok, ahol szép lassú, romantikus sétát tehettek, miközben együtt „cukiskodtok" és „ijedeztek". Időre megyünk!

- Oké, csak ne kiabálj – szólt vissza Lance fojtott hangon, miközben folyamatosan a fejét kapkodta minden gally reccsenésére és levél rezdülésére.

- Na ezért nem akartam kölykökkel szövetkezni... - sóhajtott Aziel unottan, aki amúgy úgy sétálgatott az egyik legveszélyesebb erdőben, mintha csak otthon lenne.

Visszavágtam volna neki, hogy csak egy évvel idősebb nálunk, de ekkor egy baljós hang megelőzött.
Egyre közeledő dübörgés zavarta meg az erdő általános zaját. A szívem kihagyott egy ütemet és levegőt venni is elfelejtettem. Fogalmam sem volt, mi közeledik felénk ekkora erővel, de semmi jóra nem számítottam.

- Maradjatok nyugodtan és ne mozduljatok! – adta ki a gyors figyelmeztetést a Hugrabugos fiú, de igazából felesleges volt szólnia, mert amúgy is szoborrá merevedtem a félelemtől.

A fák között, a Hold fényében végre megpillantottuk a teremtményt, amely akkora lendülettel trappolt felénk. Egy hatalmas, félig ló, félig ember testű férfi állt meg előttünk! Egy kentaur.

A férfinek hosszú, szőke haja és világos teste volt. Erős, hosszú karjaival és nagy kezeivel egy óriási íjat tartott kifeszítve, benne a nyíllal, amelyet az irányunkba szegezett.

Alig egy másodperc múlva, egy sötét hajú társa is feltűnt mögötte, aki valamivel kisebb termetű volt, de még így is jóval nagyobb, mint mondjuk egy átlagos ló és ember lenne.

- Firenze! Nézd a ruhájukat! – szólalt meg mély hangján a fekete hajú.

- Tudom, hogy kik ők, Torvus! A csillagok megmutatták, hogy ma itt lesznek. Csak egyet ölök meg! – a szőke kentaur hangja, ha lehet, még mélyebb és hátborzongatóbb volt.

- Elnézést! Nem ártó szándékkal jöttünk! – szólalt meg Aziel olyan tiszteletteljesen és határozottan, amilyennek még sohasem hallottam. – Hagrid barátai vagyunk! Lepke bábokra van szükségünk! Engedjétek, hogy elmenjünk a Holdalakú Tisztásra!

- Ismerlek Aziel Mariner, és te is ismersz engem. Nem toleráljuk a betolakodókat. Megtanulhattad volna már! – szólt rá a Torvusnak nevezett mérgesen.

- Nem, barátom, ők elmehetnek, de a szörnyeteg itt marad! – szakította félbe Firenze és felajzott íjával egyenesen rám mutatott.

A két fiú döbbenten fordult felém, én pedig köpni, nyelni nem tudtam. Honnan tudja, hogy vámpír vagyok? Az igaz, hogy a jóslás és a csillagok olvasása a kentaurok specialitása, de azért azt nem gondoltam, hogy ezt így, ilyen pontosan meg tudja állapítani.

- Mi-mit akarsz? Mit ártott neked Shirina? – emelte fel a remegő hangját Lance, s bár egyértelműen látszott rajta, hogy borzasztóan fél, mégis elém lépett, hogy eltakarjon a két fegyveres férfi elől.

Teljesen bepánikoltam. Egyszerre dolgozott bennem a túlélési ösztön és az erős vágy, hogy megvédjem Lancet. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen! Nem tudja, mi vagyok, ahogy Aziel sem. Ebbe nem keverhetem bele őket!

Megmarkoltam a talárom zsebében a pálcám és kiléptem a szőke, göndör hajú fiú mögül.

- Minden rendben, Lance, Aziel! Menjetek a bábokért! – biztattam őket, bár a hangom többször elcsuklott a mondat közepén és rendkívül erős sírhatnékom támadt.

- Torvus! Shirina a barátom! – emelte fel a sötét, hosszú hajú Hugrabugos a hangját. – Ha bántódása esik, én sem kegyelmezek!

- A két varázsló menjen el, amiért jött. – közölte Firenze, mielőtt még a társa válaszolhatott volna Azielnek. – Torvus és én megvizsgáljuk a fennálló... helyzetet. Megítéljük a szörnyeteget és ha a csillagok úgy akarják, megkíméljük az életét.

- Nem hagyjuk itt Rint! Nem értem, miről beszéltek! – szorult ökölbe dühösen Lance keze a pálcája körül.

- Menjetek! Minden rendben! – néztem határozottan a szőke fiú szemébe, hogy meggyőzzem. – Csak rontasz a helyzeten, ha maradsz! Bízz bennem! Ezt csak egyedül tudom lerendezni!

Bár Lance megmakacsolta magát, hogy mindenáron megvéd, Aziel józanabbul gondolkodott és megértette a kérésem komolyságát, így elrángatta a Mardekárost mellőlem.
Mikor eltűntek a fák között, a két kentaur közelebb ügetett hozzám, s két irányból rám fogták a fegyvereiket.

- A vérszívó szörnyetegeknek semmi keresnivalójuk az erdő ezen részén! – förmedt rám a szőke férfi.

- A vámpírokat kérdés nélkül megöljük! – kontrázott rá az alacsonyabb, sötét hajú.

A szívem olyan erősen dobogott, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. A fejem teljesen kiürült és egyetlen szó sem jött az ajkaimra. 

((Sziasztok! Tudom, hogy azt írtam a héten nem lesz rész, de mégis lett!  Az epic HP fanoknak ismerős lehet valahonnan a két kentaur... További szépséges napokat és utolsó nyári hónapot mindenkinek!))