Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

3. "Ilyen híres a gyerek?"

3.

Lance társaságában az idő egy pillanat alatt eltelt és mire észbe kaptam, a Nagy Seprűtároló zárjában elfordult a kulcs és az ajtóban megjelent Frics görnyedt alakja.

- Mára vége a munkának! Menjetek vissza a klubhelyiségeitekbe! Holnap folytatjátok majd! Ha meglátom bármelyikőtöket is a folyosón lődörögni, annak cudar világ lesz, azt megígérhetem – közölte a gondnok „kedvesen".

Lepakoltuk a takarítóeszközöket, majd visszaszereztük a pálcáinkat Fricstől, és elindultunk a lépcsők felé.

- Hát, akkor holnap találkozunk Rin, Mágiatörténeten, már ha fel fogsz ismerni... - közölte vigyorogva Lance az egyik lépcsősornál megállva.

- Ha a jelentős környezet változás ellenére fel is ismerlek, akkor is úgy teszek majd, mintha soha nem találkoztunk volna még – közöltem sértetten összevonva a szemöldököm.

A fiú nevetve összeborzolta a hajam a fejem tetején, majd egyszerűen megfordult és lesétált a lépcsőn, mielőtt az mozgásba kezdett volna. Csak álltam ott döbbenten szoborrá merevedve. Mégis mi történt az előbb? Alapból nem voltam hozzászokva, hogy bárki is hozzám érjen... Nemhogy egy fiú, akit alig két órája ismertem meg. Ez nekem túl gyors. Az extrovertált emberek félelmetesek...

Megmászva végtelenül sok, néha szeszélyesen kanyargós lépcsősort, a Hollóhát-toronyba érve kopogtattam egyet a régi faajtón, mire az azt díszítő bronz sas kinyitotta csőrét:

- Vannak folyói, de nincs vize, vannak városai, de nincsenek épületei és vannak erdői, de nincsenek fái... Áruld el a megfejtést!

Összeráncolt homlokkal töprengtem egy percig. Néha azt kívántam, bárcsak a mi kapuőrzőnk is beérné egy jelszóval, mint a Griffendéleseké.

- Térkép? – találgattam. Sosem lehetett tudni, hogy a bronz sas konkrét megfejtést vár, esetleg egy hosszabb gondolatmenetet, vagy valami átvitt értelmű fogalmat...

- Helyesen válaszoltál, lépj be – tárult ki az ajtó előttem és végre bejutottam a Hollóhát klubhelyiségébe.

A lemenő nap fénye besütött a kupolás ablakokon és végig táncolt a kör alakú terem bronz és kék falikárpitjain. A rózsaszínes-narancsos derengésben a kupolás mennyezeten lévő csillagok aranyló fénnyel pislákoltak. A klubhelyiség egyik szélében elhelyezkedő mélykék színű fotelon két ismerős alakot vettem észre. Danica, a legjobb barátnőm és Apolline, a világosszőke, szinte fehér hajú szobatársunk a Mugliismeret beadandón dolgoztak elmélyülten.

- Sziasztok! – huppantam le a velük szembeni szabad fotelre.

- Na végre! – csapta össze a tankönyvét Danica. – Azt hittem, örökké ott maradsz a Seprűtárolóban!

- Büntetésben voltál? – érdeklődött Apolline miközben fel sem nézett a pergamenjéből, amelyre félelmetes gyorsasággal szavakat körmölt. A fehér hajú lány legendásan gyors írásáról híresült el. Egy extrém hosszú beadandóval is képes volt alig egy óra alatt végezni, míg mások napokig szenvedtek vele.

- Igen, a Nagy Seprűtárolót takarítottam egy Mardekárossal ketten.

- Ki az a szegény szerencsétlen, akit órákra összezártak veled? – vigyorodott el Danica.

- Lancelot Black... - alig, hogy kimondtam a nevet Apolline eldobta a tollát.

- Úristen! Lance is ott volt? Te mázlista! – sóhajtott fel.

- Ilyen híres a gyerek? – vontam össze értetlenül a szemöldököm.

- Néha félelmetes, hogy milyen szinten nem veszel tudomást a környezetedről... - csóválta a fejét lemondóan Danica.

- Lance az egyik legnépszerűbb fiú a Mardekárban az évfolyamunkról! Talán csak Trenton Kane múlja felül! – magyarázta Apolline nagy beleéléssel. – Sok lány szívesen cserélt volna veled! Sőt, talán még a főbenjáró átkokat is bevetnék, csak hogy a helyedben lehessenek!

- Hát miattam mehetnek takarítani... - röhögtem el magam. – Fel kéne adnom egy hirdetést. Exkluzív, két órás, közös takarítás, csak te és Lancelot Black, kettesben összezárva a Seprűtárolóban.

- Tudok olyat, aki még fizetne is érte! – horkantott fel a nevetéstől Danica és még Apolline sem tudta megállni, hogy ne kapja el egy vihogóroham.

...

A hajnal első, vörös sugarai utat találtak maguknak a sötétítőfüggöny szélén, s egy csíkban pont az ágyamra vetültek. Remek, ismét eljött a reggel.

- Nox! – suttogtam, mire a pálcám végéből szűrődő fény kialudt. Már nem volt szükségem a világításra, mert a Nap sugarai egyre jobban beragyogták a szobát.
Igaz, még két-három órát várnom kellett, míg a szobatársaim felébrednek álmukból, így unottan tovább lapozgattam a Mágikus hieroglifák és logogramok című tankönyvet, amelyet az éjszaka unalmas óráiban olvastam.

Pontban fél nyolckor Fro, az egyik szobatársam óriásira nőtt varangyos békája mély, öblös hangján, hangos brekegésbe kezdett. Az állat volt a szobánk önjelölt ébresztőórája.
Amíg a többiek ébredeztek, én gyorsan magamra kaptam az ingem, térdig érő fekete szoknyám, a talárom és a kék-bronz nyakkendőmet lazán a nyakam köré kanyarítva elsiettem a fürdő helyiségbe.
Magam sem értettem, miért, de ma valahogy magamhoz képest a legjobban akartam kinézni...

((Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt is! Még mindig a bevezető részeknél vagyunk, de hamarosan beindul a sztori, ígérem...
Varázslatos napot mindenkinek!))