Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

18. Nincs visszaút

18.

Ahogy visszaértünk a titkos alagutunkba, amelyen keresztül bejuthatunk az iskola épületébe, Lance feltette a kérdést, amitől a legjobban féltem.

- Rin, mi volt ez az egész? Miért hívtak téged a kentaurok szörnyetegnek? – bámult rám kíváncsian, mire hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

- Félreértették a dolgot... A csillagokból... De tisztáztuk, ne aggódj! – hebegtem.

- Még szerencse... - sóhajtott a Mardekáros fiú. – Nagyon félelmetesek voltak... - borzongott meg még a két férfi gondolatától is.

A tekintetemet Azielre, emeltem, aki csendben lépdelt mellettünk. Az arca komoly és szigorú volt. Ahogy a szemembe nézett, az az érzésem támadt, hogy egyáltalán nem hisz nekem.

...

Szerencsésen visszaértünk a szobáinkba, egyetlen tanárral, gondnokkal, macskával sem találkoztunk.

Most, hogy megszereztük a lepkebábokat a Tiltott Rengetegből, a következő lépés a Mandragóra levelek szánkba vétele volt. Két nap múlva telihold lesz, és ha a sors kedvez nekünk, akkor felhőtlen, tiszta eget varázsol nekünk. Akkor kell majd a növényeket a szánkba helyezni és a következő holdtöltéig ott is tartani. Ha bármily módon megszakad ez a folyamat, például kiköpjük, vagy lenyeljük, újra kell kezdenünk az egészet.

...

- Akkor ma éjszaka találkozunk az udvaron! – közölte minden hezitálás nélkül Aziel.

A Nagy Seprűtároló padlóján ültünk a hatodikas, Hugrabugos fiú társaságában Lance és én. Természetesen az új héttel folytatódott a büntetőmunkánk is, így a hétfő délutánunkat ismét a lomok takarításával tölthettük.

Aziel egy kép mögötti, titkos átjárón jutott be hozzánk. Igazán hasznos, hogy szinte minden szoborral, festménnyel, páncéllal jóban van a Roxfortban.

- Megvannak a Mandragóra levelek? – ellenőriztem a receptünket.

- Természetesen. Három, zamatos, érett, roppanós levél, amik harminc napig a szánkban fognak rohadni! – sóhajtott a hosszú, sötétbarna hajú fiú és kiült az arcára a szokásos életunt ábrázata.

- Na ne legyél már ilyen durcás! – vágott rá biztatóan Lance jó erősen Aziel hátára, mire a vékony, csont-bőr fiú szinte összecsuklott. – Hatalmas kaland lesz! Életünk legkirályabb egy hónapja jön!

- Én már most agyérgörcsöt kapok, ha rá gondolok... - motyogta a Hugrabugos azon a monoton, unott hangján.

- Nem nagy ár ahhoz, hogy utána életünk végéig képesek legyünk állattá változni! – próbáltam én is lelkesíteni a nálunk egy évvel idősebb fiút.

- Mindegy, kibírom valahogy. Na én mentem, mielőtt Frics meglát itt veletek, és engem is beállít dolgozni. Éjfélkor találkozzunk a keleti szárny ötödik tornyában. Annak van egy nyitott erkélye, így a Hold fényében tudjuk bevenni a leveleket a szánkba! – búcsúzott Aziel, majd ráérősen elbattyogott egy adag szekrény mögé, ahol a titkos ajtón kijutott a folyosóra.

- Hát tényleg belevágunk... - sóhajtottam és szabályosan beleborzongtam a ránk váró időszak gondolatába is.

Szerettem ha a napjaim egyszerűek és eseménytelenek. Sokkal kényelmesebb folytonos aggódás nélkül, lapítva élni az életet. Erre az ötödik évem első hetében belevágtam egy halálos kockázatokkal járó átváltoztató varázslatba, illetve, ha ez még nem lenne elég, az egyik tanárom szintén halálosan megfenyegetett. Halál, halál, halál. Nem tudtam nem gondolni Firenze jóslatára. „A halál szaga lengi körbe".

Komolyan kellett volna vennem ezt a szót, ami gyanúsan sokszor fordul elő mostanában körülöttem. De valahogy az agyam és a szervezetem úgy birkózott meg, ezzel az új, igen stresszes és kényelmetlenül kibírhatatlan érzéssel, hogy viccet csinált belőle. Mintha nem is számítana. Mintha semmi baj nem lenne. Ez az egész fenyegető érzés csak mellékes.

...

- Szóval ma éjjel kezditek? – kérdezte Danica.

A szőke, hosszú hajú lány az ágyamon ücsörgött mellettem és azzal szórakoztatta magát, hogy az egyik használt pergamenemből hajtogatott valami virág alakot.

- Nem jössz el? Nem megyünk ki az épületből, az egyik toronyba mászunk fel – próbálkoztam meg a kérdéssel.

- Nem... Így is megszegitek a takarodó szabályait. Mondtam, hogy az illegális dolgokat csináld csak az új bandáddal. Én kimaradok belőlük – húzta el a száját gúnyosan.

- Miért érzem úgy, hogy nem kedveled őket? – ráncoltam a szemöldököm. – Hiszen Lance tök jó arc, Aziel pedig... Nagyon egyedi... - kerestem a jó szót a mogorva, pesszimista fiúra.

- Tudod te azt nagyon jól! – csattant fel Danica a vártnál egy picit élesebben. – Minden hülyeségbe belevisznek! Majdnem megölt téged egy csapat kentaur...

- Csak kettő... - kotyogtam közbe.

- Tök mindegy! Dove Weiss is miattuk kapott el éjszaka a könyvtárnál!

- Danica! – vetettem magam rá a lányra és jó szorosan átöleltem. – Ne aggódj már annyit! Minden rendben lesz! Eddig megúsztam, nem?

- Komolyan mondom, a legnagyobb baj a hozzáállásoddal van! Aztán ha valami nagy baj történik, nekem ne gyere sírni! – borzolta össze szigorúan, kissé anyáskodóan a fekete hajam.

- Igen, Anya!

...

Az éjfél Usain Boltot megszégyenítő gyorsasággal jött el. Egy kis késéssel – Frics macskájának köszönhetően – értem fel a toronyba. A kanyargós csigalépcső olyan szűk és meredek volt, hogy rendesen figyelnem kellett minden egyes léptemre.

- Üdv köreinkben! – pillantott rám unottan Aziel, aki az erkélyt körbevevő fal szélén üldögélt, lábát a semmibe lógatva.

- Bocsi a késésért, ki kellett törölnöm Mrs. Norris emlékeit, mert meglátott és elég határozottan megindult Frics irodája felé – magyarázkodtam lihegve a lépcsőmászástól.

- Az Obliviate varázslat működik állatokon is? – kérdezte Lance izgatottan. Ő már nem mert kiülni a fal peremére, helyette a köveknek támaszkodva ácsorgott.

- Hát nagyon remélem... - nevettem el magam.

- Na, dologra, mert lefogadom, még két percet várunk és a teliholdat eltakarja valami bazinagy felhő... - közölte a Hugrabugos fiú akinél látszólag még a kövön hasát süttető büdösbogár is lelkesebb volt.

Aziel kiosztotta a Mandragóra leveleket, majd kis körbe álltunk és mindannyian felnéztünk a teliholdra. Egyetlen felhőfoszlány sem takarta.
Háromig számoltam az ujjaimmal mutatva, majd egyszerre bevettük a szánkba a zöld növénydarabot. Ösztönösen meg akartam rágni és lenyelni, de tudtam, hogy ezt most pont tilos. A szájpadlásom széléhez csúsztattam a levelet, majd elővettem a zsebemből a pálcám.

- Amato Animo Animato Animagus. – Szinte teljesen egyszerre elszavaltuk a varázsigét, miközben a pálcáinkat a szívünkre szegeztük. Innentől kezdve ezt minden napkeltekor és napnyugtakor meg kell ismételni.

Hát elkezdtük... Innen már nincs visszaút.

(((Sziasztok! Mielőtt a vasvilláitokat megragadva nekem ugrotok, igen, tudom, hogy Usain Bolt 1990-ben még nem volt híres futó, de nem tudtam ellenállni ennek a gyenge kis poénnak. Nem tudom még, mikor jön a következő rész, de jön... Egyszer... Remélem... Köszönöm, hogy eddig is kitartottatok mellettem és olvassátok ezt a kis fanfiction szerű akármit!)))