Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

24. Biztonság

24.

- Avada Kedavra! – harsant fel Dove Weiss hangja, azonban, mielőtt végig mondta volna a halálos átkot, a pálcája kirepült a kezéből. – Mi az ördög?! – csattant fel dühösen.

- Mindig is sejtettem, hogy maga egy elmebeteg! – harsant fel az ismerős, enyhén komor színezetű hang.

Amennyire tehettem, felé fordítottam a fejem és így a szemem elé tárult Aziel Mariner teljes valójában.

- Te megőrültél, kölyök?! – kelt ki a nő magából és már vetődött is, hogy mielőbb visszaszerezze a földre esett pálcáját.

- Depulso! – legyintett egyet lazán a hosszú, sötét hajú fiú, mire Weiss vagy három métert repült és hatalmas csattanással landolt a földön. – Ne haragudjon tanárnő, de nem szűnne meg végre? Kezd unalmassá válni, jobb dolgom is van... – sóhajtott Aziel azon a szokásos unott hangján, aminek hallatán mintha hatalmas súly esett volna le a szívemről. Tudtam, hogy a nő most már nem árthat nekünk.

Azonban ez az újféle biztonságérzet ismét felébresztette az étvágyamat. Remegve összeszorítottam az állkapcsom. Még szerencse, hogy semmi erőm se maradt, különben ismét elszabadult volna a vérengző énem.

- Köszönöm, kedves Mariner, innen át is veszem az ügyet! – A helyszínre Dumbledore professzor érkezett, sarkában Danicaval. – Kisasszony, ha kérhetlek itasd meg ezzel az üveg vérrel Whitewood-ot. Valószínűleg most mindennél nagyobb szüksége van rá!

A legjobb barátnőm a könnyeivel küszködve rohant hozzám, majd mellém rogyva szinte ledugta a torkomon az üvegcsét.

- Annyira sajnálom Rin! – sírta el magát. – Az én hibám! Mikor észrevettem, hogy már egy ideje nem jössz vissza, elindultam, hogy megkeresselek! Út közben találkoztam Aziellel, aki mondta, hogy keressem meg Dumbledore igazgatót, mert lehet, hogy baj van! Ha előbb jövök! Nem is... Ha eleve magadra sem hagylak! Jaj, annyira sajnálom!

- Ne hibáztasd magad... - nyögtem erőtlenül, miután a vér csillapította az étvágyam. – Ami fontosabb... Lance...

- Az előbb Aziel elindult vele a gyengélkedőre. Dumbledore pedig kiütötte Dove Weisst. Most már minden rendben! – nyugtatott Danica a hajamat simogatva. – Ó, Flitwick professzor, csak hogy megérkezett! – kiáltott fel boldogan.

A házvezető tanárunkkal együtt a morcos Piton is letérdelt mellém, s most a legjobb barátnőmhöz csatlakozva hárman hajoltak fölém.

- Tudsz mozogni, Whitewood? – kérdezte Flitwick aggódva.

- N... Nem – leheltem, mert lassan minden erő elhagyta a testem.

- Jól elintézte Weiss... - tartott Piton az orrom alá valami apró üvegcsét, amiből igen különös szag áradt. Belélegezve a lilás színű gázt minden elsötétült körülöttem...

...

Mikor kinyitottam a szemem elviselhetetlenül erős fehérség fogadott, így ismét összeszorítottam.

- Üdvözöllek újra közöttünk, Shirina! – Dumbledore hangjának kedvessége olyan váratlanul ért az elmúlt szenvedések után, hogy könnyek szöktek a szemembe.

- Hol vagyok? – motyogtam hunyorogva.

- A gyengélkedőn. Két napig aludtál Piton professzor varázsfőzetének köszönhetően. A szüleid tegnap jártak benn és ma is be fognak nézni a délután folyamán.

- Ó... - sóhajtottam. Szóval mindennek vége. Most már minden rendben.

- Tudod, Shirina, szörnyen röstellem magam – dörmögött búbánatosan az igazgató. – Észre kellett volna vennem Dove Weiss alattomos szándékait. Szégyellem, hogy annyit távol voltam a Roxforttól az elmúlt hónapban. Elhanyagoltam az itteni teendőimet! Nagy hibát vétettem! Ez megbocsáthatatlan!

- Professzor úr nem hibázott... Én vagyok az oka... Eltűnt a vér, aminek a ládámban kellett volna lennie... Nem vigyáztam eléggé – nyöszörögtem még mindig erősen rekedt hangon.

- Ó, igen... Az eltűnt tartalékjaidat megtaláltuk Dove Weiss irodájában. Ellopta őket, hogy kiprovokálja belőled... Nos azt a reakciót – sóhajtott Dumbledore.

Mint villámcsapás, úgy hasítottak belém annak a napnak az emlékei. Amiket Lance ellen tettem... A vértócsa, a kékesfehér arca... Visszatarthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. Megbocsáthatatlan! Szörnyeteg vagyok!

- Lance... - próbálkoztam leküzdeni a torkomat fojtogató érzést és kinyögni egy értelmes mondatot.

- Lancelot rendben van. Tőled két ágyra fekszik... - egyből oldalra kaptam a fejem. – Természetesen nem láthatod, mert egy paravánnal el van választva az ágya. Szükséges lépés volt, mert a látványod miatt egyszerűen nem tudott pihenni. Folyamatosan zaklatta a nővért, hogy jól vagy-e, miért nem ébredsz fel... és a többi – mosolygott az igazgató. – Azonban a paraván sem bizonyult megoldásnak, akarata ellenére el kellett altatnunk, mert folyamatosan el akarta hagyni az ágyát, hogy idejöjjön hozzád.

A gondolatra halványan elmosolyodtam. Szinte láttam magam előtt, ahogy Lance a nővér idegeire megy.

- Ugye nem lettek... Maradandó sérülései? – tettem fel a kérdést rettegve a választól.

- Hát az biztos, hogyha nem lenne ilyen konok, erős feje, bezúztad volna a koponyáját. De ne aggódj, csodával határos módon agyrázkódás nélkül megúszta. Piton professzor főzetei, pedig egy héten belül teljesen rendbe fogják hozni!

- Köszönöm, Professzor úr... - sóhajtottam a könnyeim törölgetve. – Köszönöm, hogy megmentettek... Mindkettőnket.

- A köszönet Aziel és Danica barátaidat illeti. Gyors reakciójukkal és elszánt bátorságukkal megmentették az életeteket. Szégyellem magam, de én csak annyit tehettem, hogy átadtam Dove Weisst a Dementoroknak. A főbenjáró átkok használatáért még nem kapja meg a „csókot", de a tárgyalások már elkezdődtek az ügyét illetően. Sajnos nem vonható teljes felelősségre az irányodba elkövetett tettei miatt, mivel Aurori fokozata van, a „Sötét Teremtmények" kategóriába eső lényeket pedig igen... kényesen leírt jogok illetik meg. Azonban! Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy ne hagyhassa el egyhamar az Azkabant.

- Tényleg köszönöm Dumbledore professzor... - akartam elkezdeni hálálkodni, de közben megjelent a nővér és szabályosan rátámadt az igazgatóra, hogy „hagyja a beteget pihenni".

A professzor elbúcsúzott, így egyedül maradtam a gondolataimmal. Félelmetes volt visszaemlékezni a történtekre. Ahogy megtámadtam Lancet... A tehetetlenségem az Imperius alatt, majd a Cruciatus fájdalma... Összeszorult a tüdőm és úgy éreztem, megfulladok.

Túl hevesek az emlékek. Túl reálisak, mintha még mindig itt lebegnének körülöttem. Levert a víz, és úgy éreztem, mintha lassított felvételben gördülnének végig az arcomon a hideg verejtékcseppek. Kapkodva kezdtem venni a levegőt és megpróbáltam valami másra gondolni, bármire! Csak ne a fájdalomra!

És akkor megjelent egy szín. A zöld. Smaragdos csillogással. Újra kaptam levegőt és úgy éreztem, minden rendben van. 

((Sziasztok! Köszönöm, hogy elolvastátok a részt! Hát megúsztuk, na! Aziel, Danica és Dumbledore for the rescue! Hamarosan hozom a következő részt! Addig is mindenkinek kellemes, borongós, őszi napokat!))