Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

22. Az ocsmány szörnyeteg

22.

Valami nem volt rendben velem ma. Hajnalban annak rendje és módja szerint elmormoltam az Animágus bűbájt, utána pedig felkészültem a rám váró tanórákra. Mikor a szobatársaim is elkezdtek ébredezni, akkor éreztem először a halántékomba nyilalló fájdalmat.

Valahogyan olyan rossz érzésem volt. Mintha körbe lengene egy negatív energiával töltött fátyol. Piszkosul fájt a fejem és hogy megkoronázzuk a rosszullétemet, az éhségem is kezdett kibírhatatlanná válni.

A legelső óránk Repüléstan volt a Hugrabugosokkal, de egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Igazi kihívás volt a seprűn maradni. Végül a rosszullétem odáig fajult, hogy nagyjából két méter magasból egyszerűen visszaestem a földre és nem bírtam felállni.

Danica természetesen egyből mellettem termett a professzorral a nyomában.

- Mi történt Whitewood? Jól vagy? – hajolt le hozzám Hooch.

- Nem vagyok valami... Professzor elmehetek a gyengélkedőbe? – nyöszörögtem megpróbálva nem nagyra nyitni a számat. A szemfogaim már fájdalmasan hosszúra nőttek.

- Rendben! Sterling, kísérd el! – adta át a terepet Danicanak.

A szőke, hosszú hajú lány felkanalazott a földről és a karomat átvetve a vállán kezdett el vonszolni vissza az iskolaépületbe.

- Mi a fene van, Rin? – kérdezte aggódva. – A szívbajt hoztad rám!

- Semmi nincs... - próbálkoztam a beszéddel, de hirtelen olyan erővel tört rám az éhség, hogy nem jött ki több szó a torkomon.

A kézfejemet a számhoz kapva jó erősen ráharaptam a csuklómra. Danica észrevette, hogy baj van és a múltkori alkalmat alapul véve, úgy döntött, elenged és elhátrál tőlem.

- Segítsek eljutni a szobánkba? – látta át egyből a helyzetet.

- Ne! Félek, hogy... megtámadnálak. Kerülj minél messzebb tőlem! – figyelmeztettem minden erőmet összeszedve.

Pár másodpercig még hezitált, de aztán megfordult a folyosón és elindult visszafelé.
Én is megembereltem magam és nekigyürkőztem a végeláthatatlanul hosszú lépcsősoroknak. Megpróbáltam kizárni a különböző illatokat, amik minden irányból körülvettek, és arra a gondolatra koncentrálni, hogy az utazóládám mélyén vár egy csinos üveg vér.

Mire eljutottam a Hollóhát-toronyba, már mindkét kezemet véresre rágcsáltam. Kár, hogy a sajátunk egyáltalán nem csillapítja a szomjunkat.
A szobánkba berontva rávetettem magam a ládámra és semmivel sem törődve, elkezdtem kidobálni belőle a ruháimat. Azonban hiába rámoltam ki az egészet, csak három üres üveget találtam, a teliknek nyoma veszett.

Ha lenne az emberek feje felett ilyen kis piros mérő, ami a stressz szintet ábrázolja, akkor az enyém biztosan szétrobbant volna már. Elképesztően ideges lettem. Dühösen vagdosni kezdtem a cuccaimat, kiráztam az egész ládát, ellenőriztem minden lehetséges zsebet, tartót, tokot. Azonban a vér eltűnt.

- Nem igaz! – kiáltottam elkeseredetten és mérgemben még az ágyamat körülvevő függönyt is lerántottam.

Tudtam, hogy meg fog történni, mint kisgyermek koromban annyiszor, váratlanul eltűnik az összes türelmem és megtámadom az első embert, aki szembejön velem. Gyűlöltem elveszíteni az irányítást e felett a vak, érzéketlen, érzelmek nélküli szörny felett, ami ilyenkor előbújt belőlem.

Gondolkodjunk! Emberi vér kell! Minél hamarabb! Danicat visszaküldtem és amúgy sem kérnék tőle ilyesmit sohasem, mert túl veszélyes a „közvetlen etetés" Ha ivás közben érzem a bőr illatát, a vér forróságát, az igazán megőrjít. Ehhez egy felnőtt kell, hogy le tudjon állítani.

Flitwick professzor szobája nincs is olyan messze. Alig tíz perc alatt eljuthatnék oda! Talán addig senki sem jön velem szembe a folyosón! Ez nem is olyan szörnyű terv. A professzor ismeri a helyzetem és tudja, hogyan kell kezelni. Már ha ott van egyáltalán és nem épp órát tart.

Összeszorítottam az állkapcsom és megpróbáltam egyetlen gondolatra összpontosítani: el kell jutni Flitwick szobájába!
Egyáltalán nem volt könnyű dolgom. A világ megélénkült körülöttem! Mintha eddig egy búra takart volna engem és most, hogy eltűnt, minden sokkal színesebb, hangosabb és ó, jaj... minden sokkal szagosabb lett. Emberek illata kavargott körülöttem minden irányból. Friss és ínycsiklandozó illat...

Már az úti célomat rejtő folyosó elején jártam, amikor hirtelen megtorpantam. Egy szag, ami sokkal erősebb volt, mint a többi, megállított.

- Ó, csak nem Rin? Mi járatban? Te is lógsz? – ütötte meg a fülem az ismerős hang.

Azt hittem elsírom magam. Lance közeledett felém a folyosó másik végéről azzal a magabiztos mosolyával az arcán.
Szorosan összeszorítottam a szemeim és megpróbáltam kényszeríteni a testem, hogy megforduljon, de többé már nem az elmém irányította, hanem egy ősi ösztön, amely a fajunk túlélését biztosította már a kezdetek óta.

- Valami baj van? Nem érzed jól magad? – kérdezgetett a Mardekáros fiú egy kis ijedtséggel a hangjában, miközben már majdnem egy karnyújtásnyira volt tőlem.

A kezeimet a szám és az orrom elé kaptam, mint egy kétségbeesett, utolsó próbálkozás gyanánt, hogy megakadályozzam a megakadályozhatatlant.

- Menekülj innen! – nyögtem, de igazából rég elkéstem ezzel a figyelmeztetéssel, mert a testem már meg is lódult előre és az ujjaim a másodperc töredéke alatt ragadták meg Lance nyakát.

- Rin... Mi a fene? – zihálta, miközben megpróbálta kiszabadítani magát a szorításomból. – Engedj el!

Hasztalan volt minden próbálkozása. Egy könnyű mozdulattal neki vágtam a fejét a falnak mellettünk, amitől elgyengült a teste és a földre rogyott.
Rámásztam, majd rátérdeltem a karjaira, hogy mozgásképtelenné tegyem.

- Shirina! – tört elő a torkából a leginkább hörgésre emlékeztető hang. – Hagyd abba! Ne csináld! Ez nem te vagy! Győzd le!
Rábámultam. A szemei hatalmasra nyíltak és a dulakodás közben elharapta a száját, aminek a szélén vér serkent. Vér! Ó igen! Ezért támadtam rá végső soron... De ahogy így mozgolódik, nem kényelmes inni. Egyszerűbb lenne gyorsan megölni... Ó igen! Túl nagy és erős! Jobb, ha előbb végleg elhallgattatom!

Mintha valahonnan, a tudatom mélyéről egy aprócska hang vonyított volna, hogy „engedd el, hagyd abba", de igazából könnyen figyelmen kívül hagytam. Megfogtam a fiú fejét és amilyen erősen csak tudtam, a kőpadlónak vágtam.

Lance üvöltött és elkeseredetten vergődött alattam. Szóval még mindig nem halt meg... Milyen bajos egy embert kellett kifognom! Viszont most már sokkal erősebb a vér szaga... Talán előbb picikét megkóstolom!

Fölé hajoltam, harapásra nyitott állkapoccsal, de egy másodpercre valami igen furcsa jelenség megállított a mozdulatsorban. Miért folynak ilyen erősen a saját könnyeim? Teljesen eláztatják a bőrét! Most fura sós íze lesz! Na mindegy...

Ráharaptam a nyaki ütőerére és elégedetten érzékeltem, hogy ma igen finomat ebédelünk...

- Imperio! – jött a kiáltás a hátam mögül, mire a testem megfagyott. – Shirina Whitewood feláll!

Dove Weiss a pálcáját rám szegezve sétált felénk. Az Imperius a főben járó átkok egyike. A hatása eredményeként, vakon követtem a professzor utasítását és elengedve Lancet felpattantam.

- Whitewood szabadulj meg a pálcádtól! – eldobtam. – Nagyszerű! Micsoda fogás! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megmutatod az igazi arcod! – vigyorodott el a nő elégedetten. – Te ocsmány szörnyeteg!

((Köszönöm, hogy elolvastad! A következő hét folyamán hozom is az újabb részt! Személy szerint az egyik legizgalmasabbnak tartom! ))