Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

17. "A halál szaga lengi körbe"

17.

A testemet teljesen megbénította a félelem, ami érthető, mert nem minden nap találja magát szemben az ember két hatalmas kentaurral, akik mellesleg íjukkal pont őt veszik célba.

- Miért... akartok bántani? – nyögtem ki az első mondatot, ami eszembe jutott.

- Rossz szemszögből tekintesz a helyzetre, fiatal vámpír! – mennydörögte mély és határozott hangján a magasabb, szőke, hosszú hajú férfi. – Mi a területünket védjük minden betolakodótól, legyen az ember vagy más teremtmény.

- Aziel Marinert azért engedtük tovább, mert gyakori vendég az erdőnkben és mert Hagrid barátja. Hagridban megbízunk! – jelentette ki Torvus, a sötét hajú.

- Én is jóban vagyok Hagriddal... - nyögtem ki.

- Ez az állítás nem ment fel az alól, ami vagy... - szólt közbe Firenze. – Sok fiatal testvérünk esett áldozatul a vámpírok kapzsiságának. A vérünk erőt és hatalmat ad nektek! Akárcsak az unikornis vér az embereknek! Nem engedhetjük, hogy bánts minket!

- Nem akarok ártani nektek! Sohasem bántanék senkit! Főleg nem a kentaurokat! – fogtam bele kétségbeesetten a védőbeszédembe. – A csillagok megmutatják nektek a jövőt, nem? Tudjátok, hogy nem teszek semmi rosszat!

- A csillagok nyelve titokzatos és homályos, ifjú vámpír! Az olvasásukból tudtam meg, hogy ma éjjel egy szörnyeteg lép a területünkre, akit a veszély és a halál szaga lengi körbe. Túl veszélyes számunkra, hogy itt vagy!

Elkeseredetten préseltem össze az ajkaimat. A kentaurok büszke és bölcs népek. Mondhatok akármit, a saját jóslatát fogja előnyben részesíteni velem szemben.

- Kérlek titeket! Hagyjátok, hogy elmenjek a barátaimmal, ha visszatértek! Ha bármi gyanúsat tennék, lőjetek le! De amíg ártatlan vagyok, addig ne ontsatok hiába vért!

Úgy tűnt a szavaim meggyőzik a két kentaurt. Lassan, megfontoltan leeresztették a fegyvereiket és egy fél lépéssel eltávolodtak tőlem. Végre kiereszthettem az addig benntartott, görcsös feszültséget. Nagyot sóhajtva fogtam magam, és ott helyben leültem a mohával borított, föld felett kacskaringózó gyökerekre.
Nem igaz, hogy engem mindenki meg akar ölni! Akárhová megyek, valakit mindig kétségbe fog ejteni a tudat, hogy vámpír vagyok.

- A jóslatod... Um... Firenze úr... - szólaltam meg egy igen gyenge és remegő hangon. – Lehet, hogy a „halál és a veszély szaga" ami szerinted körbe leng... Szóval lehetséges, hogy ezeket a rossz dolgokat nem én hozom és okozom, hanem inkább engem fenyegetnek? – fogalmaztam össze egy nagyjából elfogadható kérdéssé a gondolataimat.

- Mint mondtam, a csillagok nyelve különösen rejtélyes... - szólalt meg a szőke férfi eltöprengve. – Ha a felvetésed igaz, és a veszély nem benned rejlik, hanem téged fenyeget, akkor nagyon nagy bajban vagy, fiatal vámpír...

- Shirina... a nevem egyébként – kotyogtam közbe, mert nagyon nem tetszett, hogy a fajom alapján szólít.

- Ó, elnézést, Shirina! – vonta fel a szemöldökét Firenze. – Mindenesetre, akármi is a jóslat pontos jelentése, a tényen nem változtat, hogy egy veszélyes betolakodó vagy.

- Igen, persze... - motyogtam lemondóan.

Szóval a csillagok szerint „körbe leng a halál szaga..." Talán Dove Weiss fenyegetésére utal? Lehetséges, hogy tényleg képes lenne megölni egy ártatlan diákot? Ennyire gyűlölné a vámpírokat?

Az idő csak telt múlt, s miközben ott ücsörögtem a hűvös földön, Firenze úgy döntött, elmegy, és leellenőrzi, mit csinál Aziel és Lance.

- Elképesztő vagy! – kiáltott fel boldogan Torvus. A hirtelen hangnem váltás, annyira meglepett, hogy levegőt venni is elfelejtettem. – Lenyűgözted Firenzet!

- Lenyűgöztem? – bámultam rá értetlenül.

- Nem tudom pontosan miért, de megkedvelt téged! Gratulálok! – mosolyodott el a fekete hajú férfi. Nagyon furcsa volt a viselkedése ahhoz képest, ahogy alig öt perccel ezelőttig még ellenségesen méregetett.

- Ömm... bár semmit se értek, de örülök... - nevettem el magam kínosan.

A várakozás többé nem telt néma csigalassúsággal. Torvusnak megeredt a nyelve és elkezdett mindenféle történeteket mesélni a kentaurokról. Kedvesen és udvariasan viselkedett velem, s már egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Úgy látszik, a tény, hogy Firenze megkedvelt, azt jelentette számára, hogy már őneki sem kell ellenségeskednie velem.

Éppen egy hegyi trollokkal folytatott csatáról magyarázott, amikor a fák közül előbukkantak a többiek. Lance amint meglátott, mint az őrült kezdett el rohanni felém.

- Merlinre, Rin! Annyira aggódtam! Megmondtam Azielnek, ha meghalsz, megölöm őt! Egyben vagy! Ugye nem bántottak? – hadarta kétségbeesetten a fiú, miközben a vállamat rángatta.

- Olyan idegesítő volt, azt hittem leütöm... - nyöszörgött Aziel, akin látszott, hogy egy életre elege volt a Mardekáros fiúból. –Megállás nélkül rinyált nekem...

- Ne aggódjatok, minden rendben. Igazából összebarátkoztunk... Azt hiszem – vigyorodtam el.

- Gyertek ifjú diákok, kikísérünk titeket az erdőből! Többet ne gyertek vissza ide! – szólt közbe Firenze a megszokott szigorú hangján.

Vidáman indultunk el vissza a kastély felé. Lance elmesélte, hogyan találtak rá a lepke bábokra, amelyekre az Animágussá válásunkhoz lesz szükség. Kicsit kiszínezhette a történetet, mert olyanok is belekerültek, hogy például majdnem rájuk támadt egy vérfarkas... Ilyenkor Aziel unott hangján közbeszúrt egy „Idióta... két nap múlva lesz csak telihold..." féle megjegyzést.

Mikor végre kiértünk a hatalmas, sötét fák közül, mintha a levegő is langyosabbá és kellemesebbé vált volna. Eltűnt a tüdőmből az a fojtogató érzés és a folytonos remegésem is abbamaradt.

- Shirina! – szólított meg Firenze szigorú hangján, mire kissé összerezzentem. – Elgondolkoztam azon, amit a fák között mondtál. Figyelni fogom a csillagjaidat. Vigyázz magadra!

El sem hittem, amit hallok. A büszke kentaur, aki találkozásunkkor még legszívesebben átlyukasztott volna egy nyílvesszővel, most aggódik értem?

- Köszönöm szépen Firenze úr! Tényleg hálás vagyok! – hajtottam meg egy kissé, udvariasan a fejem.

Torvus is elbúcsúzott tőlünk, majd a két kentaur visszavágtatott a fák közé.

Szinte felfoghatatlannak tűntek az elmúlt egy óra eseményei. Volt itt minden: halálfélelem, halálos fenyegetés, még több halálos fenyegetés... Aztán megjósolták, hogy halálos veszély fenyeget...

Jó kis évnek nézünk elébe!

((Sziasztok! Köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastátok! Rin egyelőre túlélte, de nem engedheti le a védelmét... Egyre több akadály gördül elé a jövőben és egyre nehezebb lesz megtartani a "kis titkát"...))