Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

28. A vihar

28.

November utolsó éjszakája borzongatóan hűvösnek ígérkezett. Miközben még szorosabbra húztam magam körül a kabátom, egy gyors körbepillantás után kiléptem a titkos átjáró biztonságot nyújtó alagútjából az udvarra. A Roxforti épület, mint egy sötét óriás magasodott mellettem. Nem világított más, csak a csillagok és a hatalmas telihold.

Hogy elkerüljük a lebukás veszélyét, pár perces eltéréssel osontunk ki a hálókörleteinkből. Én voltam az első, így magányosan álltam meg a találkozási helyünkön, s szemléltem az éjszakát. A Tiltott Rengeteg felől félelmetes hangokat hozott a fagyos szél, s a tó vizét is felkavarta időnként egy-egy hangosabb csobbanás.

- Szia, Rin! – sétált mellém Danica.

- Ó, helló – motyogtam halkan. – Neked is görcsbe rándul a gyomrod attól, amire készülünk? - Még mindig nem tudtam elhinni, hogy valóban Animágussá válunk. 

- Nekem mindenem is görcsbe állt! – nevetett fel a lány. – De ne aggódj, rendben leszünk. Mindent ellenőriztem.

- Méghozzá jó alaposan – jelent meg mellettünk a semmiből Lance, mire mindketten elfojtottunk egy kisebb sikolyt. Egyáltalán nem hallottuk a lépteit, így kisebb szívrohamot kaptunk mindketten.

- Te Jóságos... - fakadt ki Danica fojtott hangon. – Lancelot meg akarsz ölni?!

- Ne haragudjatok – kezdett vihogni a Mardekáros fiú. – De a fej, amit vágtatok, felbecsülhetetlen volt!

- Miről maradtam le? – lépett közénk Aziel, amivel akaratlanul pont megakadályozta, hogy Danica nekimenjen Lancenek.

- Semmiről! – vágtam rá gyorsan, mielőtt bármelyik jómadár válaszolni tudott volna. Csírájában el kellett fojtani köztük bármilyen balhé lehetőségét. A mai éjszaka túl fontos volt! Nem ronthattuk el semmivel.

- Na jól van... - sóhajtott Aziel. – Akkor tartsátok szépen a kezetek, gyerekek – utasított minket.

Mindannyiunknak kiosztott egy üvegpohárkát, amibe engedelmesen beleköptük a Mandragóra levelet, majd hozzáadtunk egy-egy szárított halálfejes lepkebábot. Ezek után egy ezüstkanálkával a sötét, hosszú hajú fiú mindenki edényébe belekanalazott egy csepp harmatot.

- Sietnünk kell! Nézzétek az eget, jönnek a viharfelhők! El fogják takarni a Holdat! – magyaráztam izgatottan.

- Már csak mindenki hozzáad egy hajszálat, összekeverjük és ihatjátok is! – bólintott Aziel.

Miközben izgalmamban, véletlenül kitéptem egy tincsem nagy részét, éreztem, hogy valami a fejemre esik.

- Ez hó! – nyújtotta ki boldogan Lance a karját, hogy befogjon egy lehullni készülő pelyhet. – Hóvihar lesz!

- Igyekezzetek! – szólt ránk Danica, mert közben a Mardekáros fiú és én a kotyvalékunk összekeverése helyett a hókristályokkal kezdtünk foglalkozni.
A lány gyilkos pillantása viszont visszarántott minket a valóságba, így gyorsan összeszedtük magunk és ismét a feladatra koncentrálva elkészítettük a varázsitalt.

- Akkor mehet? – nézett végig rajtunk egyesével Aziel, miután ellenőrizte a bájitalaink állagát és színét.

- Fenékig! – emelte fel a poharát Lance, mire mind az övéhez koccintottuk a mieinket.

- Egészség!

Fintorogva ittam ki a folyadékot. Egyszerre volt büdös zokni és rózsa íze. Felpillantva, a többiek arcát látva megkönnyebbülve konstatáltam, hogy hasonló ízt érezhettek, mint én. Ezek szerint sikerült mindannyiunknak hasonló bájitalt összehozni.

Mikor végeztünk, zsebre raktuk az edényeket és megragadva a pálcáinkat várakozásba fogtunk.

- Honnan tudjuk, mikor éri el a vihar a tetőpontját? – kérdezte Danica az eget kémlelve.

- Egyelőre még vihar sincs, de amint kitör, ígérem, megmondom – sóhajtott Aziel a szokásos unott hangján, mintha a beszéd is fájdalmat okozna neki.

Közben a Tiltott Rengeteg felől egyre erősebb széllökések söpörtek végig az udvaron, s lassan a hó is sűrűbben kezdett hullani.

Lance a szabad kezével megfogta az enyémet, s ujjainkat szorosan összekulcsolta. Éreztem, ahogy remeg és akaratlanul is aggódni kezdtem érte. Eddig jelét sem mutatta annak, hogy félne, azonban most, hogy elérkeztünk az utolsó percekig, már ő sem tudta palástolni az érzéseit.

Közben a légáram egyre erősebben zúdította ránk a havat, s lassan olyan sűrűn cikáztak körülöttünk a pelyhek, hogy az orrunkig sem láttunk.

- Készüljetek! – kiabálta Aziel, s bár valószínűleg életében nem beszélt ilyen hangosan, a szélzúgás miatt csak igen gyengén hallottam a hangját.

- Ez a vihar tetőpontja? – ordított vissza neki Danica.

- Nem tudom, annyira értek hozzá, mint te, úgy, hogy csak tippelek! – válaszolt a fiú, mire kisebb pánikba estünk.
Azonban nem volt idő gondolkozni, mert Aziel már a magasba is emelte a pálcáját, így mind követtük a példáját.

- Amato Animo Animato Animagus! – kiáltottuk egyszerre.

A pálcáinkból különös arany és ezüst fénycsíkok törtek elő, s átküzdve maguk a sűrű havon, úgy tűnt egészen a csillagokig szállnak, majd elérve az égbolt legtetejét, visszafordultak és világító esőként zúdultak ránk. Egy pillanatra eltűnt az összes hó, hideg és sötétség. Csupán a fénycsíkok melegét éreztük, ami minden porcikánkat átjárta. 

Megbabonázva bámultam a csillogó jelenséget, s kitárva a karjaim hagytam, hogy beterítsen. Gyönyörű pillanat volt, amit sohasem felejtek el. 

(((Sziasztok! Köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastátok! Most már tényleg nincsen sok hátra! Találkozunk a következőnél! Igyekszem minél előbb hozni!)))