Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

8. Éhség

8.

Miután Lance és én megegyeztünk, hogy belevágunk az Animágussá váláshoz vezető hosszú, elképesztően nehéz és kínkeserves útba, már csak egy kérdés maradt: Hogyan?

- Beavathatjuk Danicat? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- A Hollóhátas barátnődet? – kérdezte eltűnődve. – Rendben... Úgy is össze vagytok nőve, nehéz lenne eltitkolni előle. De több embernek ne mondd el!

- Rendben – bólintottam. – Akkor az első feladatunk az, hogy találjunk egy hiteles leírást az átváltozáshoz szükséges lépésekről.

- Pontosan! Holnap ebéd időben elmehetnénk a könyvtárba szétnézni! – tanácsolta Lance. – Viszont most csináljunk, úgy mintha takarítanánk, mert Frics hamarosan visszajön, hogy ellenőrizzen minket.

A büntetésünkből maradt órában kiválogattuk a használhatatlan seprűket és felsikáltuk a Nagy Seprűtároló egy kis részét. Mire a gondnok kiengedett és utunkra bocsátott a pálcáinkkal, már nagyon fáradt voltam.

Éreztem, hogy a szemfogaim a számban egyre nagyobbra nőnek és már az ínyembe vájnak. A fejem lüktetett a fájdalomtól és egyre gyengébbnek és éhesebbnek éreztem magam. Itt az idő elővenni a havi „köhögéscsillapítómat".

- Akkor holnap mondjuk fél egykor a könyvtár előtt? – búcsúzkodott Lance.

- Uhum! – bólintottam összepréselve az ajkaimat. Még csak az hiányozna, hogy meglássa a fogaimat.

Gyorsan elsiettem a Hollóhát-toronyba. Az ajtón függő bronz sas egy matematikai egyenletet adott fel, amire kinyögve a választ végre bejutottam a klubhelyiségünkbe.

A „kedves" Dove Weisstől kapott fokhagyma füzér a Hollóháti Hedvig szobor mellé volt felakasztva. Amint megéreztem a szagát, a lábam majdnem felmondta a szolgálatot, de még időben sikerült megkapaszkodnom az egyik fotel támlájában. Ma különösen is gyengének éreztem magam. Minél előbb vérhez kell jutnom!

- Visszaértél, Rin? – sietett elém a terem végéből Danica boldogan.

- Menj innen... - ziháltam megpróbálva minél kisebbre kinyitni a számat. – Ez a hülye fokhagyma... Kiborít, főleg éhesen... - préseltem a szavakat az ajkaim között.

- Óh... - értette meg a legjobb barátom egyből. – Menj csak! – állt félre az utamból, így sikeresen bebotorkáltam a szobánkba.

Odabenn nem volt senki, az ágyak üresen álltak. Általában az éjszaka közepén fogyasztottam el a véradagom a mosdó rejtekében. Azonban ez alkalommal annyira ki voltam borulva, hogy muszáj volt itt elintéznem.

- Colloportus! – zártam be a szobánk ajtaját a pálcám segítségével, hogy senki se zavarjon meg evés közben. Majd később kitalálok valamit és elmagyarázom a szobatársaimnak, miért zárkóztam be.

A ládámhoz rohantam és előkukáztam belőle a köhögéscsillapítós üveget. Remegő kezekkel kipattintottam a dugóját és beleszagoltam. Az üveg el volt varázsolva, így hónapok múltán is frissen és melegen tartotta a benne hullámzó bíbor folyadékot.
Mélyen beszívtam a vér illatát és éreztem, ahogy a hatására szép lassan elvesztem a fejem. Egy pillanat alatt ösztönlénnyé alakultam, akinek csupán egy gondolata volt: Enni!

Egy húzással legurítottam az éltető folyadékot a torkomon, és éreztem, hogy több kell. Sokkal több. Kínomban az alkaromba mélyesztettem a fogaim, mire megéreztem a saját vérem ízét. Fintorogva kaptam el a fejem. A vámpírvér ehetetlen számunkra.

Hogy kitisztítsam a fejem és leküzdjem a feltörő éhségem, kitártam az ablakot, majd hanyatt feküdtem az ágyamon és mélyeket lélegeztem. A vámpírok nagyon könnyen túlzásokba eshetnek a vérfogyasztással. Olyan ez nekünk, mint egy életet adó drog. Minél többet fogyasztunk, annál több energiánk lesz és annál jobban rászokunk. Nem hiába jár úgy sok fajtársunk, hogy egy idő után nem bír leállni és emberek százait mészárolja le annak érdekében, hogy a vérhez jusson.

- Mi történt? Nem tudom kinyitni az ajtót! – hallottam meg egy szobatársam, Ivy hangját a bejárat elől.

- Alohomora! – ugrottam gyorsan az ajtóhoz, hogy feloldjam a zárat.

- Shirina? – sétált be a magas, sötétbarna hajú lány. – Miért zártad be?

- Öhm... A Colloportus varázsigét gyakoroltam! – vágtam rá gyorsan.

- És miért vérzik a karod? – kapta a szája elé a kezét.

- Megvágtam! Semmiség! – húztam gyorsan rá az ingem ujját a sebre, de a vékony, fehér anyag egy pillanat alatt átázott és véres lett. – Inkább megkérem Danicat, hogy lásson el! – kerültem ki a döbbent lányt és egyszerűen kirohantam a szobából.

Ezt soha többé nem engedhetem meg magamnak! Következő hónapban ugyan úgy fogok enni, mint eddigi öt évem alatt mindig. Az éjszaka közepén a mosdóba zárkózva. Nem tudom mi ütött belém ez alkalommal. Lehet, hogy a ma átélt stressz eredménye?

...

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Danica, miközben lecserélte tisztára a véres kötést az alkaromon.

- Igen, most már minden rendben... - sóhajtottam és nekidőltem a mosdó hideg csempéjének.

A fürdő egyik sarkában, a csapok mellett kuporogtunk a földön. Késő este volt már, így rajtunk kívül senki sem volt a helyiségben. Túl estünk egy magyarázkodáson a három szobatársunknak és már kétszer cseréltük is a kötést a sebemen.

- Figyelj, Lance és én Animágussá akarunk válni... - ismertettem a legjobb barátommal az egyességet, amit délután a fiúval kötöttünk munka közben.

- Animágussá? – vonta össze a szőke lány a szemöldökét. – Most elkezdenélek kioktatni, de szerintem te sokkal inkább tisztában vagy a kockázatokkal, mint én... - sóhajtott gondterhelten.

- Igen, már mindent átbeszéltünk, és úgy döntöttünk, megcsináljuk. Beszállsz? – néztem rá reménykedve.

- Rin... Ne haragudj, de én nem akarom vállalni a kockázatot. Túl sok idő és túl kevés az esélye, hogy valóban sikerrel járunk... De természetesen támogatni foglak titeket, és segítek mindenben, amíg az nem valami illegális dolog.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

Feltápászkodtunk a hideg földről és visszaosontunk a szobánkba. Hamarosan Danica is álomba szenderült, így magamra maradtam az éjszakában, körülvéve a négy szuszogó szobatársammal.

Itt volt az ideje, hogy előkotorjam a tavaly előtti Átváltozástan könyvem és még egyszer átrágjam magam az Animágus című fejezeten.  Sajnos csupán felületesen érinti a témát, de legalább felkészültebb leszek holnap, mikor belevágunk az igazi nyomozásba...

((Köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastátok! Esetleg feltűnhetnek különbségek az általam vázolt vámpír kép és a popkulturális, már megszokott vámpír ábrázolás között. Ez azért van, mert J. K. Rowling beszámolói alapján próbálok a Potter világban egy kissé más lényt alkotni, mint amit alapból megszokhattunk. ))