Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

19. Titok a titokért cserébe

19.

A Roxfortban végre ismét kezdetét vette a kényelmes, monoton napjaim folyama. Beállt valami új fajta ritmusba az életem.

A reggeleket az Animágus bűbáj elmormolásával kezdtem.

Később a reggeliknél, az ebédlőben, gyakori vendég volt az asztalunknál Weiss professzor, aki állítólag csupán "beszélgetni akart a kedves diákokkal". Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy amíg mézes-mázasan cseverészett a gyanútlan Hugrabugos Nalanival, addig stikában engem fixírozott azokkal a fagyos szemeivel. Gondolom azt ellenőrizte, hogy eszem-e, ugyanis meggyőződése szerint a vámpírok véren kívül mást nem kajálnak. Hogy rajtam aztán ne múljon, mindig teletömtem a szám egy csomó étellel.

Persze vigyáznom kellett, hogy a Mandragóra levelet le ne nyeljem, amit étkezések előtt varázslattal a szájpadlásomhoz tapasztottam. Brrr de utálom ezt az Animágus receptet.

Az órák eseménytelenül teltek és szinte semmi újat sem tanítottak nekem. Sajnos, ha az embernek van potya kilenc órája éjjelente magolni, akkor kicsit előbbre kerül a tananyagban.

A büntetések is folytatódtak és Lance napról napra egyre közelebb tornázta magát a szívemhez. Kezdtem megnyílni előtte és nem olyan óvatosan viselkedtem és beszéltem, ahogy azt az öt évem alatt az iskolában tettem. Sohasem gondoltam, hogy Danica mellett valaki mást is ilyen közel fogok engedni magamhoz. Már csak egyetlen, jelentéktelennek éppen nem nevezhető, kis titkot nem tudott rólam.

És igyekeztem, hogy ez így is maradjon.

...

- Beszélhetnénk? – lépett mellém Aziel váratlanul, mire majdnem félrenyeltem az ebédemet. A srác alapból ijesztően nézett ki azokkal a mély, sötét barázdákkal árkolt, fagyos szemeivel, meg az életunt arcával. De ami még jobban kiborít vele kapcsolatban, az a képessége, hogy csak úgy váratlanul képes megjelenni a semmiből.

- Persze persze... - morogtam, miközben két harapással eltüntettem a maradék ennivalóm. – Majd jövök, Danica! - intettem a megdöbbent barátnőmnek, akivel az asztalnál ültünk.

Aziel egy szó nélkül kivezetett az iskola épületéből és elindultunk a hatalmas tó mentén. Fogalmam sem volt, hová tartunk, de inkább nem nyitottam ki a szám. Volt valami furcsa vele kapcsolatban, amiért nem mertem megkérdőjelezni.
Ezer évnek tűnt, mire elérkeztünk az uticélunkhoz. A tó túlpartján álltunk meg, egy fákkal szegélyezett kis tisztáson, ahonnan rá lehetett látni a Roxfort egész épületére.

- Miről akartál beszélni? – kockáztattam meg a kérdést.

- Sokat töprengtem azon, ami a Tiltott Rengetegben történt... - kezdte, mire görcsbe rándult a gyomrom.

Vajon mire gondol? Már eltelt egy hét azóta az eset óta. Azt hittem megúszhatom! Jaj, kérlek, csak ne arról akarjon beszélni, amire gondolok!

- A kentaurok szörnyetegnek neveztek... - Aziel hangja minden érzelemtől mentes volt, nekem meg már a torkomban dobogott a szívem. – Szóval sokat gondolkoztam.

- Mondtam, hogy csak félreértés volt... - szóltam közbe kétségbeesetten, hogy mentsem a menthetőt.

- Ugyan már, Shirina, komolyan nekem próbálsz hazudni? – nézett a szemembe azzal a halálosan komoly tekintetével, meg a feszült állkapcsával, mire azt hittem elsírom magam. Kutyaszorító.

- Nem hazudok... - rebegtem, de teljesen figyelmen kívül hagyott.

- Először arra gondoltam, hogy vérfarkas vagy. Hiszen azok a kentaurok legnagyobb ellenségei. Azonban egyből rájöttem, hogy ez esetben nem vállaltad volna az Animágus bűbáj véghezvitelét. Hiszen a telihold komoly szerepet játszik a folyamatban. Innentől már csak egy biztos megoldás van. – Aziel hosszasan bámult a távolba. Talán a tó csillogó tükrét, vagy a kastély hatalmas épületét figyelhette. – Shirina, te vámpír vagy.

Teljesen megfagytam, s mintha gondolkodni sem lettem volna képes. Csak álltam ott, mint egy darab fa. Az agyam teljesen kiürült és az egyetlen dolog amit hallottam, az a szüntelenül lüktető szívdobogásom volt.

Még egy ember megtudta! Még egy ember! És minél többen ismerik a valóságot, annál biztosabb, hogy végleg kitudódik! Csinálnom kell valamit! Akármit!

- Én? Vámpír? Merlin szakállára! Ez nagyon vicces! – nevettem el magam kényszeredetten. – Azok a kentaurok tévedtek! Miért hiszel egyáltalán ennyire nekik? Nem is ismered őket!

- Nagyon jól ismerem őket, Shirina! – nézett rám olyan komoly tekintettel, hogy egyből a torkomra fagyott minden szó. Mintha... mintha egy kevés fájdalmat is felfedeztem volna a szemeiben. – Az elmúlt hat évem azzal telt, hogy a Tiltott Rengeteget jártam. Mindig egy kicsivel beljebb mentem. Mindig egy kicsivel messzebb. Sokszor beléjük futottam. És sok dolgot tanultam róluk.

- Feladom... - sóhajtottam, s úgy éreztem, minden erőm abban a pillanatban teljesen elszállt. Úgy, ahogy voltam, lehuppantam a fűre.

Nem tudtam tovább hazudni Azielnek. Valami volt a hangjában, a tekintetében. Nincs más választásom, meg kell bíznom benne...

- Igazad van. Nem fogom tovább tagadni... - motyogtam elterülve a földön és az őszi szélben lengedező lombokat kezdtem el bámulni. – Ha akarsz feljelenthetsz egy aurornak. Vagy Dove Weissnek, ő amúgy is már rám van kattanva.

- Nem fogom elmondani senkinek. Amíg nem ártasz másoknak, addig én csendben maradok. Csak úgy éreztem, nem lenne fair nem szólni neked, hogy tudom, mi vagy. 

- Akkor árulj el te is egy titkot a titkomért! – ültem fel hirtelen ötlettől vezérelve. – Miért járod a Tiltott Rengeteget?

- Mert keresek valakit... - Nem láttam Aziel arcát, mert a tó felé fordult, de a hangja más volt, mint eddig, mintha beszéd közben fájdalmasan összeszorítaná a fogait. – Keresek valakit, akit ha megtalálok, akkor hezitálás nélkül megölök.  

((Sziasztok! Ki várja az iskolát/egyetemet/munkát? (részvétem mindenkinek, aki végigdolgozta a nyarat is :C ) A saját kérdésemre válaszolva: hát én nem! De hozok nektek előtte még egy pár részt, hogy ne mondhassátok, hogy ellustultam! Köszönöm mindenkinek, aki továbbra is kitart emellett a történetnek álcázott próbálkozás mellett!))