Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

27. Bajtársak, még egyszer utoljára

27.

Danica

Próbáltam rendezni a lélegzésem ritmusát, de nem volt egyszerű dolgom, tekintve, hogy egy szekrénybe voltam összezárva Aziellel Piton bájital raktárának közepén. Akárki is jött be a helyiségbe és gyújtott lámpást, ha ránk talál, az mindennek a végét jelenti! Nem láthatnak meg éjszaka a hálókörletemen kívül! Az súlyos szabálysértés! És én nem kerülhetek büntetésbe!

Miért is egyeztem bele ebbe az Animágus dologba? Most már mindent bánok.
Kétségbeesetten Azielre néztem, aki nem tűnt különösebben nyugtalannak. Sőt egyenesen unottan bámult vissza rám.

- Húzz bele, Fred! – hallottuk meg váratlanul az elfojtott suttogást.

- Nyugi, George. A macskát kiütöttük, ma éjjel senki sem kap rajta minket! – válaszolt egy másik hang izgatottan.

Még vagy két percig hallgattuk a két látogató neszezését, akik, ha tippelnem kellene, első, vagy másodéves diákok lehettek. Végül szerencsére hamar végeztek és eltűntek a bájital raktárból, így mi is kikászálódhattunk a szekrényből.

- Na keressük meg végre azokat a Mandragóra leveleket és tűnjünk el innen, mert még öt perc ebben a szobában és agyérgörcsöt kapok! – panaszoltam kétségbeesetten.

- Egyetértek - sóhajtott Aziel is fáradtan, s újult erővel vágtunk bele a növényt tartalmazó dobozka keresésébe.

...

Shirina

A hónap egy szempillantás alatt elillant, s mire észbe kaptunk az Anonim Animágusok Klubjának naptárjában elérkezett az a bizonyos bekarikázott és felkiáltójelekkel körbeírt nap.

- Mindenkinek a szájában van a Mandragóra? Varázslattal rendesen a szájpadlásotokra ragasztottátok? – kérdezte Danica izgatottan, miközben egy vaníliás péksüteményt majszolt.

A legjobb barátnőm, Lance, Aziel és én négyesben ültünk a Roxforti tó partján, a szokásos helyünkön. Ha fontos megbeszélni valónk volt, mindig ide jöttünk konzultálni. Igaz, a november végi fagyban nem volt túlságosan kényelmes sokáig tartózkodni, ezért néhány varázslat kombinációjával falakat húztunk magunk köré, amelyek kizárták a hideget.

- Igen még mindig a számban van... - nyöszörgött Lancelot panaszosan. – Borzalmas az íze, nehéz lenne megfeledkezni róla.

- Oké, következő kérdés! Mindenki elmondta napi szinten az Animágus varázslatot? – folytatta Danica a vallatásunk.

- Minden pirkadatkor! – bólogattunk egyszerre, mintha csak előre betanultuk volna.

- Aziel, minden elő van készítve? A harmat, a lepkebábok? – sorolta a lány.

- Igen, anya! – sóhajtott fel a sötét, hosszú hajú fiú fáradtan. – Komolyan mondom, Danica, állj le ezzel a kínvallatással. Annyira rá vagy feszülve a témára, hogy még nekem is kijön a nem létező lámpalázam...

- Ne haragudjatok – sütötte le a legjobb barátnőm a szemeit. – De annyira izgulok. Azt akarom, hogy jól sikerüljön! És ez az utolsó nap!

- Az utolsó nap... - ízlelgettem a szavakat. - Olyan gyorsan eltelt az idő, és mégis annyi minden történt.

Mindannyian eltöprengve bámultunk a tó irányába. A táj fagyosan csendes és nyugodt volt. Rajtunk kívül senki sem töltötte az ebédszünetet a kastély falain kívül.

Ahogy némán ültünk ott négyen, tudtam, hogy mind egy dologra gondolunk. Az elmúlt hónapokra, a rengeteg kalandra, nehézségre és örömteli pillanatra emlékezünk. Hihetetlenül távolinak tűntek a büntetések a Seprűtárolóban, ahol megismertem ezt a ragyogó, napsugár tincsekkel megáldott fiút.

Magamban mosolyogva kinyújtottam a karom és Lance felfelé tartott tenyerébe zártam a kezem. Bátorítóan megszorította az ujjaim, mintha csak azt üzente volna, „minden rendben lesz".

Mióta hivatalosan is egy pár lettünk, a napjaim úgy teltek meg egyre több színnel és élettel. Nehéz volt féken tartani magam, ha megláttam a folyosón, vagy az ebédlőben. Minden egyes másodpercben közel akartam tudni magamhoz. És szét akartam kürtölni az egész világnak, hogy ő engem választott.

Azonban a kapcsolatunkat közös megegyezés alapján inkább eltitkoltuk. Egyikünk sem állt készen, főleg én nem arra, hogy szembenézzek Lance nem kis méretű rajongótáborával. Egyedül Danica és Aziel tudta. Az előbbi, mert a legjobb barátnőm és megfogadtam, hogy többé nincsenek titkaim előtte, az utóbbit pedig egyszerűen csak nem érdekelte annyira, hogy bárkinek is tovább adja, így megbíztunk benne.

- Akkor éjfél előtt egy fél órával találkozunk az udvaron – állt fel Aziel leporolva a nadrágját.

- Merlin Jóságos Szakálla... - dörzsöltem össze a kezeim. – Akkor tényleg megcsináljuk?

- Még szép! – vigyorgott rám Lance lelkesen. – Bajtársak! – nyújtotta váratlanul a kezét, csak úgy, mint akkor, ott a Seprűtárolóban kuporogva, amikor legelőször elszántuk magunk, hogy belevágunk.

- Bajtársak – helyeztem a tenyerem az övére, s éreztem, hogy egy kósza könnycsepp téved a szemem sarkába.

- Bajtársak – szállt be Danica is, majd diszkréten vesén könyökölte Azielt, mire a fiú is csatlakozott hozzánk.

- Bajtársak. 

(((Sziasztok! A mai rész kicsit rövidebb, de az elkövetkező napokban mindenképp hozom majd a többit is. Sajnos ez nem jelent már olyan sok részt, mivel erősen közelítünk a végéhez.)))