Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

25. Vallomás

((Az újévvel én is felébredtem a téli álomból és hoztam a következő részt. Elnézést a hihetetlen hosszú kimaradásért!))

Gyors összefoglaló, ha nem akarod visszaolvasni, de fogalmad sincs, mi történt: Shirina a havi ellátmánya nélkül megvadul és majdnem megöli Lancet. Dove Weiss, mint "megmentő" közbe lép, de valójában ő lopta el a vért, hogy kiprovokálja Rin vérszomját. Aziel lefegyverzi a tanárt, mielőtt az megölhetné főszereplőnket, Dumbledore pedig Danicaval a helyszínre érkezve mindent megold...

25.

- Megölöm azt a nőt! – hadonászott hevesen az ágyam felett apa.

- Csendesebben Arnold! Van itt egy másik gyerek is! – szólt rá anya halk szigorral.

- Ne aggódjatok, Lance alszik... De azért tényleg ne kiabálj apu... - nevettem el magam. Olyan jó érzés volt látni őket.

- Ha felébred beszélnünk kell vele... - sóhajtott anyu. – A szüleivel már tárgyaltunk. Az apja majdnem keresztbe lenyelt minket... Valami Aranyvér család... Katasztrófa!

- Azt hittem, leütöm őket! – panaszolta apu is. – Fenyegetőztek! Pedig egyértelmű, hogy amiatt az Auror miatt történt minden!

- Az én hibám is volt... Hiszen tudod mi vagyok, apu, ezt nem tagadhatjuk... - motyogtam.

- Te csak ne játszd a bűnöst! Te áldozat vagy! – kelt ki magából ismét, mire anyu újra csitítani kezdte.

A szüleim még elveszekedtek egy ideig, aztán indulniuk kellett, így ismét egyedül maradtam. Azonban nem tudtam sokáig magányosan magamba fordulni, mert Danica, Nalani és Aziel rontott be a gyengélkedőre egyszerre.

- Rin, hát felébredtél! – sikított Nalani, a nálunk egy évvel fiatalabb Hugrabugos és körülbelül rám ugrott. – El sem tudom mondani, mennyire megijedtem, mikor hallottam, hogy Dove Weiss random rátok támadt! Hihetetlen! Elmebeteg egy nő!

Döbbenten ránéztem a többiekre a göndör hajú lány vállai felett, mire ők némán elmutogatták, hogy nem szóltak senkinek sem a titkomról. Tehát senki sem tudja, hogy első körben én támadtam meg Lancet. Egyfelől ez a tudat megnyugtatott, másrészről viszont csak még nagyobb lett a bűntudatom.

- Hoztunk finomságokat! – közölte Danica vidáman, majd az ölembe borította Zonkó Csodabazárjának egy évnyi édességkészletét.

- Jaj, nem kellett volna! – szabadkoztam. – Ennyit meg se tudok enni!

- Pedig muszáj lesz, mert engem is elrángattak, úgy hogy az a minimum, hogy ezt itt mind beburkolod... - közölte Aziel a szokásos unott hangján.

A megkönnyebbüléstől elnevettem magam. Olyan jó érzés volt látni a barátaimat. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem találkoztunk volna, pedig csak két napot aludtam.

...

Éjszaka arra lettem figyelmes, hogy valami megzavarja a gyengélkedő néma csendjét. Mintha valami dobogna a hatalmas szoba fényesen tisztára sikált padlóján. Aztán bumm, valami hangos csattanással földet ért.

Ijedten ugrottam ki az ágyamból. Magamat is megleptem, milyen könnyedén tudok mozogni. Lassan a hang irányába araszoltam, majd megkerülve a paravánt, a Hold fényében ráleltem a különös zajok forrására.

Lance térdelt a földön és nagy erővel próbálta magát talpra küzdeni. Ahogy megláttam azokat az ég felé meredő, göndör fürtjeit, elárasztották a szemem a könnyek. Hirtelen megrohamozott a bűntudat. Hiszen megpróbáltam megölni! A két kezemmel... Gyűlölnie kell! Gyűlölnie!

Gyorsan visszahátráltam, el akartam tűnni, mielőtt még észrevehetne, de nem voltam elég gyors.

- Rin! Te jóságos Merlin! Rin! – kiáltotta boldogan. Az arca sokkal jobb színben volt. – Rin! Hát ébren vagy! Minden rendben! Ugye minden rendben? Annyira aggódtam! Piton lenyomott valamit a torkomon... Na mindegy, most már láthatlak! El sem tudod hinni mennyire aggódtam! – hadarta levegőt sem véve.

- N... Ne gyere... közelebb... - nyögtem a szemeimet törölgetve. Hihetetlenül rosszul éreztem magam. – Annyira sajnálom!

- Miről beszélsz? – kérdezte szemrehányóan, miközben két lábra tornázta magát és bizonytalan, ingadozó járással megindult felém.

- Én tettem ezt veled... Sohasem bocsátok meg magamnak! – sírtam el magam.

- Megőrültél? – villantotta rám azt a szokásos, magabiztos, félisten vigyorát, amitől csak még jobban összeszorult a szívem. – Semmi rosszat nem tettél! Dumbledore mindent tisztázott. És amúgy is... Egy percig sem hittem, hogy hibás lennél. Soha!

Közben elém ért és minden figyelmeztetés nélkül a karjaiba zárt. Minden olyan más volt most, mint két nappal ezelőtt. Mikor a vérszomjam irányított, olyan erős voltam, könnyedén legyőztem, mintha egy nálam kisebb gyerekkel küzdöttem volna.
Most viszont, hogy visszatértem a normális valóságomba, Lance hirtelen ugyanaz a hatalmas, magas, széles vállú fiú lett, aki miatt olyan vörössé vált mindig az arcom és a szívem kihagyott egy ütemet, vagy éppen rendellenesen gyorsan vert...

Makacsul belefúrtam az arcom a mellkasába és az se érdekelt, hogy szinte alig kapok levegőt. Ebben a pillanatban szívesen elhaláloztam volna a megfulladás eredményeként, mert annyira boldog voltam.

- Amikor azt hittem, hogy elveszítelek, akkor véget ért számomra is a világ. Értelmetlen lett volna folytatnom... - suttogta és éreztem, hogy az arcát a hajamba temeti.

- A Cruciatus átok miatt... Nem tudtam gondolkozni... Nem éreztem semmit... Minden eltűnt... Azt hittem, halott vagyok. De ahogy rád néztem... Ahogy megláttam a szemeidet, az visszahozott. Olyan furcsa békességgel töltött el... - motyogtam elég esetlenül.

- Elmondhatom újra, hogy szeretlek? – kérdezte és attól féltem, meggyullad a pólója, mert az arcom közben már szabályosan lángolt.

- De... én vámpír vagyok... Egy szörnyeteg... - akadékoskodtam, de azért még jobban az ölelésébe fúrtam magam.

- Shirina... Eldöntendő kérdést kérdeztem... - „szidott" meg nevetve.

- Ööö... akkor a válaszom: nem! – makacskodtam.

- Hát akkor bajban leszünk... - nevetett fel Lance. – Rendben! Te választottál! Akkor nem mondom, hanem tettekkel bizonyítom be!

Mielőtt még rájöhettem volna, mire is készül pontosan, eltolt magától, de csak épp annyira, hogy lehajolva megcsókolhasson.
A gyomrom ezt engedélyként értelmezte, hogy professzionális tornásznak álljon és precíz előre-hátra szaltókat hajtson végre.

Döbbenten viszonoztam a csókját. Nos azt mind tudjátok már, hogy tizenhat évem alatt emberekhez sem volt sok közöm, nemhogy fiúkhoz, úgy hogy nyilván eszméletlen suta voltam, azonban valahogy ez a tény abban a pillanatban egyáltalán nem volt zavaró.

Végül mosolyogva elváltunk és mint az idióták, csak némán vigyorogtunk egymásra.

Ez az eufórikus pillanat egészen addig tartott, amíg ki nem vágódott a gyengélkedő ajtaja, mert a nővér pont most döntött úgy, hogy éjszakai ellenőrzést tart. 

((Köszönöm, hogy elolvastátok! Igyekszem a következő résszel! Köszönöm, hogy kitartottatok a történet mellett! Varázslatos újévet kívánok!))