Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

29. Kivételes barátok

29.

Ahogy a varázslatnak vége szakadt, az arany és ezüst fénycsíkok is eltűntek, s nem maradt más, csak a fagyos, mindent elsöprő erejű hóvihar.

- Ne próbáljatok most átváltozni! – kísérelte meg Aziel túlkiabálni a szél süvítését. – Túl veszélyes! Vissza kell jutnunk a kastélyba!

Mind egyetértettünk vele, így egymás kezeibe kapaszkodva, lassan araszolva elindultunk a titkos ajtóhoz, amin előzőleg kijutottunk az udvarra. A havat olyan erősen csapta az arcomba a szél, hogy folyni kezdtek a könnyeim.
Mire eljutottunk az átjáróhoz, teljesen megfagytunk, s a végtagjainkat sem éreztük. A menedékbe érve aztán mind megálltunk, hogy egy kicsit kipihenjük az időjárás okozta fáradalmakat. Olyan nehéz volt megtenni ebben a hatalmas viharban azt az öt métert is, mintha minimum egy órás túrára mentünk volna.

- Azt hittem élve eltemet a hó! – lihegett a fáradtságtól Danica, miközben igyekezett leporolni a kabátját és a nadrágját.

- A lényeg, hogy most már biztonságban vagyunk! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Akkor most Animágusok vagyunk? – nézett körbe lelkesen Lance. – Ki kéne próbálnunk, nem?

- Ne, itt – szólt közbe Aziel körbepillantva a pálcája fényében. – Menjünk a titkos laboratóriumomba, a második emeleten, a festmény mögött. Ott nyugodtan átváltozhatunk és ha valamelyikünk megsérül közben, vagy belehal, könnyebben meg tudjuk beszélni a következő lépéseket.

- Neked van egy egész titkos laboratóriumod? – bámult rá meghökkenve Danica, figyelmen kívül hagyva az utolsó mondatát. Ő előzőleg nem volt velünk, mikor odamentünk, hogy találkozzunk a fiúval. – Nem is tudtam róla!

- Talán azért, mert TITKOS – hangsúlyozta ki különösen is az utolsó szót Aziel. – Ennek a kettőnek sem szabadna tudnia róla – mutatott ránk kissé sértetten.

- Nem mindegy, társak vagyunk, vagy nem? – veregette hátba a fiút Lance békítően. – Na menjünk, mert már nagyon tudni akarom, milyen állat leszek!

Libasorban kiosontunk az átjáróból egy kisebb folyosóra, amely a lépcsőkhöz vezetett. Csak a menetet vezető Aziel pálcája égett halványan, nehogy felébresszük a festményeket a falakon.
Befordulva egy kanyarba aztán az előttem lévő Lance hirtelen megtorpant, így én is megálltam, Danica pedig egyszerűen belém ütközött.

Mielőtt bármelyikünk megkérdezhette volna Azielt, hogy mégis miért fékezett le, már meg is kaptuk a választ.

- Jó estét, tanár úr – közölte a sötét hajú fiú abban a szokásos nemtörődöm stílusában, mire mi mind pánikba estünk.
Előttünk fény gyúlt, s a sötétségben kirajzolódott Dumbledore pizsamás, hálósipkás alakja.

- Aziel Mariner, Lancelot Black, Shirina Whitewood és Danica Sterling... - nézett végig egyesével rajtunk, összevonva a szemöldökét. – Kövessetek kérlek az irodámba, szívesen meghallgatnám, milyen történetet találtatok ki magyarázatként arra, hogy miért szegtetek meg számos nagyon súlyos szabályt.

- Merlin Jóságos Szakállára! Végünk van! – vonyította mellettem Danica alig hallhatóan, s bevallom engem is levert a víz.

Mindannyian némán követtük az igazgatót. Egyikünk sem szólalt meg. A legjobb barátnőmnek ez volt az első szabályszegése és egyben lebukása is, így az idegességtől járni is alig tudott, úgy húztam magam után. Lance nem tűnt különösebben riadtnak. Rengeteg büntetésben volt már része, ez a szituáció nem volt számára új. Aziel pedig... nos az ő arca ugyanolyan közönyös és unott volt, mint szokott lenni, így nem tudtam megállapítani, mit érezhet.