Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

20. Amíg én vagyok Én

((Sziasztok! Most a rész elejére írok nektek két okból is. Egyrészt, mert úgy érzem, a végére most valahogy nem illik, másrészt, mert szólni akartam, hogy ez a rész más szemszögből íródik! Köszönöm, hogy elolvasod! Sokat jelent nekem ez a fejezet!))

„- Mert keresek valakit... - Nem láttam Aziel arcát, mert a tó felé fordult, de a hangja más volt, mint eddig, mintha beszéd közben fájdalmasan összeszorítaná a fogait. – Keresek valakit, akit ha megtalálok, akkor hezitálás nélkül megölök."

<Aziel>

- Anya! Nem láttad a seprűm? Nincs meg a seprűm! A Mardekár kviddics csapatkapitánya nem indulhat el a seprűje nélkül! – üvöltött le Aden az emeletről.

- Nincs a nagyszekrény mellett? – kiabált vissza anya ugyanazzal a decibellel, miközben össze-vissza rohangált a földszinti helyiségekben és mindenféle holmit egy nagy kupacba szórt.

Ennek a káosznak közepén üldögéltem a konyhapultnál, lábamat lazán lelógatva lóbáltam, miközben egy képeskönyvet tanulmányoztam.

- Aziel! – húzd fel a cipőd! Öt perc múlva indulnunk kell, különben elindul a Roxfort Expressz a bátyád nélkül! – harsogott csak úgy lazán rám anya olyan hangerővel, mintha nem mellette lennék épp, hanem a harmadik szomszéd kertjében.

- Jól van, nyugalom! – motyogtam morcosan, miközben lekászálódtam a magas bárszékről.

Általában sem voltam a legélénkebb és vidámabb gyerek, de az év ezen napján még inkább befordultam. Még nem voltam elég idős, hogy a Roxfortba járjak, így minden ősszel búcsút kellett vennem a bátyámtól egy egész évre.

Aden hat évvel volt idősebb nálam, de a nagyobbacska korkülönbség ellenére imádtuk egymást. Szinte bálványoztam, olyan volt számomra, mint egy apa, mivel az igazit sohasem ismerhettem. Ő pedig pártfogásába vett és mindenféle hasznos és kevésbé hasznos dologra megtanított.

A bátyám teljesen az ellentétem volt. Habár külsőre hasonlóak voltunk, a személyiségünk, mint a mágnes két pólusa. Én sosem jöttem ki jól senkivel, csendes voltam és magamnak való. Azt a poharat, amit én félig üresnek láttam, na azt ő csordultig telinek! Minden osztálytársa és klubtársa imádta. Élénk volt, okos és hihetetlenül optimista. De talán az ambiciózus, törekvő természete miatt, a Mardekárba került. Viszont a klubháza sem panaszkodhatott, kiváló prefektus és a kviddics csapatkapitánya volt.

- Indulunk Aziel! – ragadta meg anya a karom és szabályosan kivonszolt az autóhoz, mivel én úgy sztrájkoltam az ellen, hogy a bátyám elmenjen, hogy egyszerűen szoborrá merevedtem a nappaliban.

- Hé, Azi! – simogatta meg Aden a fejem, mikor már a kocsi hátsó ülésén nyomorogtunk a sok táska, láda és holmi közé bepasszírozva. – Ne duzzogj már! Nem szeretlek így látni!

- Hát én se szeretlek így látni! – mutattam rá a talárjára mérgesen.

- Jövőre már neked is lesz ilyen! És akkor egész évben együtt lóghatunk! – paskolta meg az arcom játékosan.

- Ha már elmész, akkor idén is nyerd meg a Kviddics Kupát! – fenyegettem meg tettetett szigorral a hangomban.

- Ez csak természetes! Még a Házkupát is megszerzem! Hiszen már zsinórban két éve mi gyűjtjük be a legtöbb pontot! Bízd csak rá a bátyódra! – villantotta rám azt a rá jellemző, gigantikus vigyorát.

- Jövőre megnézem az okleveleket a Serlegteremben és ha hazudtál és nincs rajta legalább százon a neved, akkor dühös leszek! – folytattam a duzzogást.