Kék és bronz (BEFEJEZETT - Harry Potter fanfiction)

23. Szeretlek

Egy kis technikai malőr miatt újra feltöltöm a részt. Reménykedjünk, hogy ezúttal nem lesz semmi gebasz...

((Üdv mindenkinek! Itt is lenne az újabb részecske! Köszönöm, hogy eddig kitartottatok a történettel! Szép őszi, félig esős, félig vénasszonyok nyara-s (?ezt hogy lehet leírni?) napokat mindenkinek!))

23. ((A részhez ajánlott benyomni tetszőleges szomorú/búbánatos/gyászos muzsikát, talán segít rajta :'D))

Dove Weiss a pálcáját rám szegezve sétált felénk. Az Imperius a főben járó átkok egyike. A hatása eredményeként, vakon követtem a professzor utasítását és elengedve Lancet felpattantam.

- Whitewood szabadulj meg a pálcádtól! – eldobtam. – Nagyszerű! Micsoda fogás! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megmutatod az igazi arcod! – vigyorodott el a nő elégedetten. – Te ocsmány szörnyeteg!

Megpróbáltam kitörni a varázslat fogságából, de egy tagomat sem tudtam mozdítani. Egyedül a szám remegett és a könnyeim folytak szüntelenül.

- Weiss professzor... - nyöszörgött Lance, aki még mindig a földön feküdt a saját vérének egyre bővülő kis tócsájában. – Ne csinálja ezt... Ez egy tiltott varázslat...

- Még ebben az állapotban is ezért aggódsz? – intett felém olyan hangsúllyal, mintha egy utolsó, undorító féreg lennék. – Ez vicces... Ne aggódj, Black, lerendezem a kis barátnőd, aztán utána ellátlak. Addig csak nem halsz meg!

- Hagyja abba! – kiáltott a fiú elkeseredetten és megpróbált feltápászkodni.

- Incarcerous! – emelte a pálcáját Weiss türelmetlenül Lancere, mire vastag kötelek tekeredtek a fiú teste köré és akadályozták meg a legapróbb mozgásban is.

- Ezt nem teheti! – üvöltötte a szőke hajú, miközben minden erejét összeszedve vergődött a földön.

- Na, jól van, nyugodj le, fontosabb dolgunk is van! – nyalta meg a nő a szája szélét és élvezettel bámult rám ismét. – Whitewood, beszélj! Mit terveztél Lancelot Black-el tenni?

- Meg akartam ölni és kiszívni minden vérét, mert éhes vagyok. – Olyan egyszerűen és könnyedén hagyták el a szavak a szám, hogy magam is meglepődtem. Az átok ereje úgy irányított, mint egy engedelmes rongybabát. Azonban, mintha a tudatom egy kicsit a helyére zökkent volna, felerősödött bennem az ellenállás iránti vágy. De nem azért, hogy minél előbb vérhez juthassak, hanem azért, hogy megvédhessem Lancet.

- Köszönöm a választ! – mosolyodott el Weiss azzal a tébolyodott ábrázatával. – Akkor nincs más választásom, mint beteljesíteni Aurori kötelezettségeimet és el tenni téged láb alól!

- Ha most azonnal nem áll le, nagyon meg fogja bánni! – üvöltött Lance kifordulva magából, ami valamiért nagyon megütötte a szívem és egyre inkább tudatosult bennem, milyen borzalmat csináltam vele az előbb és most mennyire fontos, hogy azonnal segítsek neki!

- Black, hadd meséljek neked egy kicsit a vámpírokról... - kezdte Weiss, aztán, mintha hirtelen meggondolná magát, felém fordult. – Crucio! – szórta rám az átkot, mire véget ért a tehetetlenségem, viszont valami sokkal borzalmasabb dolog történt. Az egész testemet egy iszonyú görcs rántotta össze, amitől a földre estem és a saját végtagjaimat kifacsarva hánykolódni kezdtem.
Az iszonyatos fájdalomra csak artikulálatlan üvöltéssel tudtam reagálni.

- Segítség! Valaki segítsen! – próbált meg Lance túlharsogni.

- Hasztalan kiabálni! – nevette el magát a nő. – Varázslattal burkot vontam magunk köré, még mielőtt ideértem. A kutya se hall meg titeket!

- Maga kegyetlen! – zihálta a Mardekáros fiú, miközben keservesen sírt.

- Tévedsz kedves... Nem én vagyok itt a rosszfiú! Nézz magadra! Ha egy percet is kések, te már halott lennél! – vigyorodott el a professzor. – Szóval, mint mondtam, mesélek a vámpírokról. Ez is olyan mint a többi... Nincs kivétel. Mind szörnyetegek. Az evolúció abnormális hibái. És a hibákat ki kell törölni.

Csak fél füllel hallottam a nő kegyetlen szavait. A figyelmem nagy részét a fájdalom foglalta le, amely szűnni nem akaró hullámokban tört rám. Miért nem öl meg? Bárcsak megtenné! Semmi mást nem akarok jobban, mint végleg itt hagyni ezt a világot.

- Megvan az 1975- ös mészárlás? Huszonhárom ember halt meg! És tudod ki tette, hm, Black? Egy kisgyerek. Egy ártatlannak tűnő, alig tizenhárom éves gyerek. A legjobb barátom volt, nem is, mintha testvérek lettünk volna! Egy éjszaka alatt kiirtotta a fél árvaházat, beleértve az ott dolgozókat is, és ha az Aurorok nem érkeznek meg időben, most én sem lennék itt! – Weiss mintha egy pillanatra elgyengült volna, mert a Cruciatus átok is veszített az erejéből.

- Öljön meg! – sikítottam kihasználva az alkalmat, hogy újra meg tudok szólalni. – Végezzen már velem!

- Nem! – vágott Lance a szavamba. – Nem halhatsz meg, Shirina! Ne add fel! Minden rendben lesz... Majd én... - zihálta és egy pillanatra úgy látszott, hogy sikeresen letépi magáról a köteleket, de ennek a hirtelen jött reménymorzsának Dove Weiss hamar véget vetett azzal, hogy a lebénító átkot szórta rá, amitől a fiú mozdulatlanná dermedt.

- Aranyos, hogy még úgy is meg akarod menteni, Black, hogy ő hidegvérrel legyilkolna téged... - fröcsögte színtiszta gyűlölettel a professzor. – De nem végzünk olyan könnyedén. Érezni fogod, Whitewood, azoknak a fájdalmát, akiknek te és a fajtád elvettétek a családját és szeretteit.

A Cruciatus átok ez alkalommal sokkal erősebben tört rám. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy minden érzékem eltompult, a gondolataim megszűntek, s az elmém egy ködös masszává vált. Lassan az engem körülvevő hangok összefolytak, s már a saját üvöltésemet sem hallottam.

Nem tudom, meddig tartott az egész, mert elvesztettem az időérzékem. Azonban vagy ezer évvel később, minden megszűnt. Mintha visszarántottak volna a valóságba, ott feküdtem a hideg kövön, ami a saját izzadságomtól és könnyeimtől volt nedves. Nem tudtam se beszélni, se mozogni.

- Búcsúzz, Whitewood... - ütötte meg a fülem Dove Weiss szinte már nem is emberi hangja.

- Rin! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek... - bőgte Lance elkeseredetten és megtörten.

Lassan, oldalra fordítva a fejem a fiúra bámultam. Tőlem két méterre feküdt. Körülötte a padló piszkosvörös volt. Aranyszőke haja a beletapadt vértől ragacsos tincsekké állt össze. Az arca természetellenesen fehér, szinte kékes volt, s látszott rajta, hogy pár másodperc és a vérveszteségtől elájul.
A mélyzöld szemei tompa smaragdfénnyel csillogtak. Megnyugtatott ez a szín. Ezt akartam utoljára látni, mielőtt elmegyek. Mert éreztem, hogy itt a vége.

- Avada Kedavra