Pszichopatába szeretve { Befejezett }

28.

Autumn

Nem hittem a szememnek, amikor a mellettem fekvő, békésen szuszogó fiúra néztem. Be kell valljam, először megijedtem. Egy kicsit megijesztett a tény, hogy egy ágyban aludtam az elrablómmal, de amint Isaacre néztem, akaratomon kívül elmosolyodtam. Hason fekve, karját a párna alá téve aludt. A szája kicsit elnyílt egymástól és alig halhatóan szuszogott. Barna, hullámos tincsei kócosan lógtak a szemébe. Ahogy néztem, eszembe jutott a tegnapi nap. A vásárlás, a hajnali hullámvasutazás és az őszinte beszélgetések, amiket először el se hittem. Aznap valami megváltozott, nemcsak bennem, hanem Isaacben is.

-- Bámulsz, Autumn -- szólalt meg álmos hangon. Sötét haja alól nézett rám nagy, kék szemeivel. Zavaromban azt sem tudtam, fiú vagyok vagy lány.

-- Mi? Én nem! Te bámulsz -- dadogtam. Te jó ég! Lehet ennél kínosabb?

-- Tudod, nem szeretem, ha álmomban bámulnak -- kezdte rekedten -- Ezért ki kell engesztelned.

-- Mi? -- kerekedett el a szemem.

-- Egy puszival -- folytatta, mire majdnem elájultam. A szívem hevesebben kezdett verni, a gyomromban pedig furcsa érzést éreztem.

-- Te most viccelsz?

-- Miért -- apró mosoly ült a szája szélére és egyre közelebb hajolt hozzám --, te nem szeretnéd?

-- Öhm... -- nyeltem egy nagyot -- Hová tűnt a régi Isaac? Tudod az a elmebeteg pszichopata, aki vért itatott velem.

-- Szeretnéd, hogy újból bántsalak?

-- Szeretnéd, hogy szájba vágjalak? -- kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

-- Nem mintha nem érdemelném meg -- nevetett, majd kimászott az ágyból. Fekete pólója gyűrötten állt rajta, de nagyjából szétsimult az izmos felsőtestén -- Szereted az áfonyás palacsintát?

-- Mi? Igen.

-- Akkor jó -- mosolyodott el -- Öltözz fel és gyere a konyhába.

Nem értettem, mi történik. Már semmit se értettem. Főleg ezt a furcsa érzést a gyomromban. Talán...Pillangók lennének? De ez lehetetlen. Nem érezhetek így! Nem szerethetek bele egy sorozatgyilkosba. Vagy talán mégis?