Pszichopatába szeretve { Befejezett }

30.

Autumn

Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak ennek a baromnak a szorításából. Kétségbeesetten kapálózni és karmolni kezdtem. Legszívesebben pofán rúgtam volna ezt a hitvány alakot. Mielőtt beráncigált volna az autóba, még egy utolsó pillantást vetettem Isaac felé. A szeméből áradó düh mindent elöntött. Nyakán kidagadtak az erek és az arca tűzpirosba váltott.

-- Autumn! -- ordította, de már késő volt. Ez a patkány bedobott az autóba. Pofával csapódtam az ülésnek, aminek következtében a fájdalomtól égni kezdett az arcom, és könnyek öntötték el a szemem.
A sírástól alig látva, reszketve ültem fel a hátsó ülésen. Isaac...Mi van, ha megölik? Mi van, ha... A szívem majd' kiugrott a helyéről, ahogy a gondolat elhatalmasodott rajtam.

-- Engedjen el! -- ordítottam torkom szakadtából -- Engedjen el! -- csuklott el a hangom.

-- Maradj veszteg, különben megöllek! -- szólt rám szigorúan a volán mögött ülő férfi.

-- Isaac... -- rángattam az ajtót.

-- Kuss legyen! -- egyszer csak egy ismerős hangot hallottam. A hang irányába fordultam, és tátott szájjal meredtem Oliverre.

-- Te... -- kerestem a szavakat. Az agyam nem akarta feldolgozni a helyzetet -- Te szemét! -- a harag egy nagy erővel ajándékozott meg, a kezem csattant az arcán, egy vörös foltot hagyva maga után.

--Te ribanc! -- ugrott rám indulatosan, amitől a fejem az ajtónak csapódott. Olyan erős fájdalom hasított bele, hogy azt hittem meghalok -- Ha te nem lettél volna, akkor ez nem történt volna meg.

-- Mi a fenéről beszélsz? Elárultad a saját barátodat!

-- Meg kellett volna ölnie téged -- sziszegte idegesen. Zöld szemei elsötétültek a haragtól -- Azt hittem, hogy a kibaszott csók után végre végez veled, de nem...Tudod miért nem? Azért, mert kurvára beléd szeretett!

-- Neked tetszik Isaac -- mondtam a szemébe nézve -- Féltél, hogy elszakítom tőled, ezért okot adtál rá, hogy megölhessen. Te szerelmes vagy belé -- mondtam ki a nyilvánvalót.

Az utolsó emlékem az, hogy Oliver a kezét lendítette felém, aztán minden sötétségbe borult.

Valami orrfacsaró bűz ütötte meg az orromat. Ki akartam nyitni a szememet, de nem ment. Nem adtam fel, küszködtem. Mikor végre sikerült, éles szúrás hasított a halántékomba. Megpróbáltam elzárni minden fájdalmamat, s körülnéztem. Egy kabinban voltam az ágyhoz bilincselve. Ekkor, mintha hullámzást éreztem volna. Hullámok? Te jó ég! Egy hajón...

-- Látom, magadhoz tértél -- lépett be az ajtón Oliver -- Hoztam egy kis meglepetést -- mondta gúnyos vigyorral az arcán. A szívem ezerrel kezdett dobogni, és teljesen megdermedtem.

-- Isaac... -- ejtettem ki a nevét, mire könnyes szemeit rám emelte. A szája felrepedt, a szeme alatt pedig zúzódások voltak. Egy zsákot tartott a bal kezében.

-- Mutasd meg, mi van benne -- fordult felé Oliver.

-- Bocsáss meg, Autumn! -- csordult le egy könnycsepp az arcán. És ekkor előhúzott egy fejet a zsákból. Amint felismertem anya fejét, azon nyomban kitört belőlem a sírás. Nem akartam elhinni, hogy megölte...Hogy levágta a fejét.

-- H-hogy tehetted? -- kérdeztem kiáltva, amennyire a sírástól rekedt hangom engedte.

-- Kérlek, bocsáss meg! Nem volt más választásom.

-- Mi az, hogy nem volt?! Megölted...Megölted az édesanyámat, aki életet adott nekem -- sírtam fel keservesen.

-- Ez a fasszopó tehet róla! -- Isaac szeme dühtől csillogott, arca kipirult az indulattól -- Ő kényszerített rá -- indult Oliver felé, aki csak egy lenéző pillantást vetett rá, és kirúgta a lábát. Isaac hangos puffanással esett a padlóra.

-- A nagy Isaac Black ideje lejárt. Jó rothadást a börtönben -- röhögte ki, s távozott a kabinból.

-- Autumn...

-- Ne szólj hozzám! Te csak egy hidegvérű gyilkos vagy. Egy gyilkos, és semmi több.

Nem tudom meddig ülhettünk ott tétlenül. Csak arra emlékszem, hogy az FBI betörte az ajtót, és a segítségemre siettek. Ekkor láttam utoljára Isaac Black-et, a hírhedt sorozatgyilkost.

Vége az első résznek