A Tél katonája (Bucky Barnes ff.)

Bevezető

Szisztok! Daniella Roberts vagyok. 20 éves fiatal nő. Egyetemre járok, ahol az osztálytársaim nem igazán kedvelnek. Rendszeresen megaláznak és beszólogatnak, de az évek alatt már megszoktam és nem fordítok rá különösebb figyelmet. Kitűnő tanuló vagyok és a tanáraim is nagyon szeretnek a makulátlan átlagomért. A szüleimtől enyhén szólva félek, mert nem a szeretetükről híresek. Hazaérve mindig kapok pár lenéző és sajnálkozó tekintetet, emellé pedig pár bántásnak szánt szót, amit már szintén megszoktam. Felérve a szobámba tanulni szoktam először, utána pedig rajzolok. Szerintem nem olyan szépek a rajzok, de az (egyetlen) igaz barátom, Henry mindig megdicsér. Szerinte nagyon jól rajzolok, ami kifejezetten jól esik. Csak ő tartja bennem a lelket, nélküle már valószínűleg nem lennék. Mivel a szüleim nem engednek ki miután hazajövök, ezért általában az ablakon szoktam kisurranni, ha találkozni szeretnék Henryvel. Ha rajtakapnak (ami eddig úgy 11-szer történt meg), akkor kíméletlen verést kapok érte. A testem tele van régi beforrt, és új sebekkel is amiket pár napja szeretzen. Szerencsére a szüleim kegyesebb kedvükben voltak az elmúlt pár napban és csak megvető pillantásokat égy egy-két pofont kaptam.

Egy kicsit a családi és baráti körömről.
Anyukám alacsony, termetű vékony nő, világos barna, vállig érő hajjal. Ő még a kegyesebb.
Az apám pedig egy elég magas, vékonyabb férfi, aki általában öltönyben jár minden hova és mindig van nála egy napszemüveg. Ő kegyetlenebb szokott lenni velem.
A kishúgom, Bonnie pedig szintén a szüleim mellett pártol, viszont ő nem szokott verni. Ő csak bántó szavakat, mondatokat vág a fejemhez, ami bevallom az ő szájából elég rosszul esik. Neki is sötétbarna haja és barna szeme van, ami csillog a haragtól álltalában, ha ránézek. Szerintem még oka sincs rá, de utál.
A legjobb barátom, Henry, aki 1 évvel idősebb nálam, magas szőke hajú, kék szemű, a koránál fiatalabbnak tűnő srác. Haja kicsit hosszabb, nagyjából a füléig érne, de állandóan be waxozza ezért nem nagyon szokott lefésülve lenni. Gyönyörű kék szeme van, ami a legtöbbször csillog a vidámságtól. (Persze nekem mindig sikerül elszomorítanom)
És itt vagyok én.. Egy csontosvány lány. A testemet borító sebek, sebhelyek tömkelege miatt úgy érzem undorító vagyok. Nem is szokta hosszúújjún kívűl mást felhúzni. Állandóan feketében vagyok, ezért a suliban csak úgy hívam, hogy az "emós lány". Sötétbrana hajjal, mely nagyjából derekam fölött ér véget kicsivel és kékes-zöld szemmel áldott meg az Isten.

-Daniella!- hallatszott a földszintről anyám kiabálása, ami elég idegesnek hangzott. -Ide gyere! Kiléptem a szobámból, lesétáltam a lépcsőn, kicsit félve, de ezt nem mutattam ki, mert ha látják, akkor élvezni is fogják.
-Itt vagyok.-motyogtam, majd odasétáltam közvetlen anyám elé, aki valami okból rendkívül idegesnek látszott.
-Csak hogy ittvagy te kis ribanc! Már azt hittem valami férfival bújtál megint össze, aki csak szánalomból nem mondott neked nemet.- köpte a szavakat, majd lenézően tekintett rám. Tekintetét merészen álltam egy ideig, viszont miután nem bírtam tovább a padlót kezdtem kémlelni.
Miután észrevette, hogy elgyengültem folytatta. -Ma délután 4-re gyere a pincébe!- adta ki a parancsot. -És légy pontos!- tette még hozzá, majd otthagyott.
A kijelentéséből már sajnos tudtam mi fog következni..