A Tél katonája (Bucky Barnes ff.)

9 fejezet

Buckyval még rengeteget beszélgettünk, miután megkérdezte tőlem, leszek-e a barátnője. Nagyon boldog voltam, hogy tisztázódott ez a dolog, ami közöttünk volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz, de őszintén nem is zavar.

Nemsokára Buck elment, mert elvileg volt valami dolga, amit el kellett neki intéznie. Én addig gondoltam kimegyek a nappliba.

Mikor kiértem, a kanapén ott ült apa, Sam és Tony. Beszélgettek valamiről, de mikor odaértem melléjük, rámkapták a fejüket és elmosolyodtak.

-Sziasztok!- köszöntem, majd leültem apa mellé, ő pedig átkarolt, ami melegséggel töltött el.

-Szia prücsök!- köszönt először apa.

-Szia- köszönt Nat is.

-Szia kislány! Látom jóba vagytok a faterral.- biccentett Steve felé.

-Igen jóban vagyunk. Megbeszéltünk mindent és mostmár normális szerű apa-lánya kapcsolatunk van egymással.- mosolyogtam rá a férfira.

-Nos, ennek örülök.- csapta össze a tenyereit.

-Tony, Nat! Légyszi egy kicsit magunkra tudnátok minket hagyni?- kérte meg őket óvatosan apa, mire mindketten bólintottak egyet, felálltak és elmentek. -Nos?- kérdezte hirtelen.

-Mi nos?- értetlenkedtem.

-Látom, hogy van valami.- mosolyodott el. Ami azt illeti tényleg volt.. Bucky. De nem tudom, hogy örülne-e neki. Muszáj lesz neki elmondanom, mert ha mástól jön rá, úgy rosszabb lesz.

-Van. Csak nem tudom, hogy hogyan fogsz rá reagálni.- tördeltem az ujjaimat.

-Mond csak nyugodtan.- fogta meg a kezem és bíztatóan megszorította kicsit.

-Hát, egy ideje már van valakim. Nem olyan rég óta. Olyan 1 hete kezdtünk el kavarni és ma megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője és igent mondtam.- próbáltam óvatosan megközelíteni a dolgot, de egyszer ki kell mondanom a nevét és mindegy mikor, de ki fog akadni.

-Ez szuper! És ki a szerencsés?- kíváncsiskodott tovább, én pedig tudtam, hogy az az öröm, hamar el fog tűnni.

-Bucky.- mondtam ki a nevét. Steve hirtelen lefagyott. Én még mindig ott ültem mellette és vártam a reakcióját, amikor végre szólásra nyitotta száját.

-Kicsoda?- csak ennyit kérdezett, én pedig tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz. Még is csak a legjobb barátjával vagyok, aki több mint 100 éves.

-James Buchanan Barnes.- mondtam ki a teljes nevét, mire megrázta a fejét. Kérdőn néztem felé, ugyanis egy fejrázás nagyon sok mindent jelenthet.

-Nem.- összeszorult a szívem és gombóc keletkezett a torkomban, a kiejtett szó hallatán.

-De..- kezdtem volna bele, de a szavamba vágott.

-Nincs de. Bucky a legjobb barátom. Én tényleg jót akarok neki, azt szeretném ha megállapodna valakivel, de nem a lányommal.- ingatta a fejét. -Nem lehetsz együtt vele.

-Apa, kérlek ne mond ezt!- fogtam kezeit, a kezeim közé. Szememben könnyek gyűltek, amik lassan folytak le arcomon.

-Ezt nem engedem.

-Apa, kérlek ne ítélj előre.- könnyeim záporoztak arcomról, de nem sírtam hangosan.

-Megtiltom!- jeentette ki határozottan. Én enyhítettem a kézszorításon, mereven ültem előtte, belülről megsemmisülve.

Lassan felálltam mellőle és a lift felé kezdtem el sétálni. Nem alartam senkivel találkozni, amit szerencsére meg is úsztam. A szobámba beérve leültem az ágyam mellé, a földre, felhúztam a térdeimet és hangosan zokogni kezdtem. Tudtam, hogy ezt Buckynak is el kell majd mondanom. És most nem tudja apát jobb belátásra bírni, mivel ezt szikla szilárdan kijelentette. Én pedig nem fogom vele megutáltatni a legjobb barátját.

Az időérzékem teljesen eltűnt. Nem tudtam mióta sírok, csak azt, hogy már egy ideje itt vagyok és folyamatosan zokogok. Testem rázkódik a sok sírástól. Amikor végre sikerült erőt vennem magamon, fel tudtam állni és kimentem a fürdőbe. Ott töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit egy huzamra meg is ittam. Felnéztem a tükörbe és láttam, hogy az egész arcom fel van duzzadva, szemeim szinte vérben forognak, a sok sírástól. Egyszerűen undorodtam magamtól. Megmostam az arcom és egy fokkal jobb lett: kicsit nyugodtabb lettem és már nem is volt olyan piros az arcom. A levegőt szaggatottan vettem, úgy indultam vissza, a szobámba. Ott lefeküdtem az ágyamra és a plafont kezdtem el kémlelni, miközben a sós cseppek ugyanúgy folytak végig arcomon. Már nem zokogtam, csupán csöndben, magamban tartottam a fájdalmat. Úgy éreztem, mintha az egész világ terhét én cipelném.. és egyre nehezebb. Gondolatmenetemből a kopogás ébresztett fel.

-Gyere!- mondtam sírós hangon. Az ajtó kitárult és Bucky lépett be rajta, arcán vidám mosollyal, de amint meglátott, az a kedves kis mosoly rögtön lehervadt az arcáról.

-Mi történt?- sietett oda hozzám. Leült az ágy szélére, én pedig nagy nehezen felültem. Nem tudtam a férfi szemébe nézni. Nem akartam neki elmondani, de muszáj.

-Bucky..- kezdtem bele, elfolytva a sírást. -Mi nem.. mi nem lehetünk együtt.. Apa megtitlotta.- ha úgy érzett irántam, mint én, akkor biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanúgy megsemmisült belülről. Egy könnycsepp gördült le arcán, tenger kék szemeiből, amikbe amint belenéztem, nem láttam már mást csak tömény fájdalmat. Kezemet arcára simítittam, ezzel letörölve arcáról, a kósza könnycseppet. Nem akartam megnehezíteni a dolgot, de tudtam, hogy nem fogom kibírni nélküle. Nem fogom feladni, de most egyenlőre muszáj lesz. Még utoljára érzelmesen megcsókoltam. De ez nem olyan boldog csók volt, mint néhány embernél, nem. Ez telis-tele volt elfolytott fájdalommal. Miután elváltunk egymástól, homlokunkat egymásénak döntöttük.

-Ki találunk valamit. Rendben?- kérdeztem tőle, sírós hangon.

-Esküszöm, hogy ezt az egészet nem hagyom annyiban.- nézett fel rám.

-Szeretlek!- mondta ki a férfi A szót.

-Én is nagyon szeretlek.- gördült le egy könnycsepp az arcomon.

Bucky ezután lassan felállt és kiment a szobámból, emgem egyedül hagyva a gondolataimmal.

Nem tudtam mi lesz ez után, de azt tudtam, hogy nem fogm feladni. Szeretem Buckyt, akármilyen elfogadhatatlan ez apám számára, és ő is szeret engem. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni a módját, hogy együtt lehessünk.