A Tél katonája (Bucky Barnes ff.)

19 fejezet

Én továbbra is lefagyva ültem a székemen, magam elé bámulva. Merengésemből, Tony hangja zökkentett ki.

-Daniella! Itt vagy?- kérdezte.

-Igen.- ráztam a fejemet helyeslően, mintha látnák a többiek. Gyorsan körbenéztem, hogy a nevelő apám biztos elment-e és amikor meggyőződtem róla, hogy nincs itt, felálltam és a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem, szintén körbenéztem, mert féltem, hogy valaki követ, de szerencsére senkit nem láttam. Közben a többiek folyamatosan beszéltek hozzám, kérdezték, hogy van-e valami baj, de én nem válaszoltam nekik. Az egyetlen ember, akinek a társaságára vágytam most, az James volt, akinek persze közbejött valami, így nem volt a vonal másik végén. A kezeim remegtek, enyhén szólva sokk hatása alatt álltam, a néhány perce történtektől. Csak annyit tudtam, hogy sietős léptekkel, szinte futva mentem a biztonságot nyújtó torony felé. Csak abban tudtam reménykedni, hogy mire visszaérek, már James is ott lesz.

Tíz perc gyaloglás után, végre megérkeztem a toronyhoz. Szinte betörtem az ajtót, olyan gyorsan próbáltam bemenni, miközben a többiek, Tony; Apa; Nat és Wanda, rohantak felém. Amikor ideértek, Wanda szorosan megölelt, én pedig rögtön visszaöleltem. Nem is tudom elmondani mennyire jól esett a törődés. Miután Wandával elváltunk, apa következett. Egy puszit nyomott a fejem tetejére és utána elváltunk.

-Minden rendben, kislány?- kérdezte Tony, miközben aggódó szemeivel fürkészert. Én mosolyt erőltettem az arcomra és bólintottam egyet. Látszott mindenkin, hogy ezt nem vették be, de inkább hagyták. Tudták, hogy egyedüllétre van szükségem.

Miután megbeszéltem még velük egy-két dolgot a történtekről, felmentem a szobámba, ahol levetettem magamat az ágyamra és a falat kezdtem el kémlelni. Nem tudom mennyi ideje feküdhettem már itt, amikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere be!- mondtam monotonon, az ajtó pedig kinyílt. A szemem sarkából láttam, hogy Buck lépett be rajta, mire rákaptam a fejem. Egy szó nélkül felálltam, odamentem hozzá és megöleltem. Ő volt az egyetlen, akire most szükségem volt. Szorosan öleltük egymást, én a melkasába fúrtam a fejem. Ha lehetne, örökké így maradtam volna. Amikor elváltunk, leültünk az ágyamra. Nem beszéltünk egymáshoz. Én szorosan hozzábújtam Buckyhoz, ő pedig átkarolta a derekam. Úgy ültünk ott, némán, nagyon sokáig. Végül Bucky törte meg a csendet.

-Sajnálom, hogy nem voltam itt előbb.- kért bocsánatot, miközben simogatta a hátam. Én csak megráztam a fejem és mégszorosabban hozzábújtam. Nem voltam rá mérges, annak ellenére sem, hogy tényleg szülségem lett volna rá. Csak örültem, hogy itt vagyunk most.

Megint csöndben ültünk, vagy 15 percet, most én törtem meg a csendet.

-Nézünk valami sorozatot?- néztem fel Buckyra, kölyökkutyus szemekkel.

-Persze!- mosolygott rám, majd a távirányítóért nyúlt.

Összebújva néztük a részeket. A harmadik rész felénél tarthattunk, amikor egy hangos csörömpölést lehetett hallani és megszólalt a toronyba épített riasztó. Mi Buckyval, gyorsan felottantunk az ágyról és kinéztünk az ajtón, óvatosan, hogy mi történt. Reméltem, hogy csak félre sikerült valami a laborban, de ezt megcáfolta az, hogy lövések hangja hallatszódott, az egyel alattunk lévő emeletről. Buckyval a hangok felé vettük az irányt, hogy segítsünk a többieknek. Amikor leértünk, szembe találtam magam, a nevelő apámmal és az embereivel. Hirtelen megfagytam. Nem tudtam, mit kéne csinálnom. Csak annyit láttam, hogy a többiek próbálják őket "visszaverni", több-kevesebb sikerrel. Az igazság az, hogy rengetegen voltak és a nevelő apám emberei (feltételezhetően), úgy tűnik elég jól képzettek.

Mire észbe kaptam, már Bucky is harcolt, hozzám pedig egy tucatnyi fegyverrel felszerelt ember közelített. Próbáltam nekik ellenállni, ami sikerrel is járt, de aztán megláttam egy embert a tömegben. Henryt.. a legjobb barátomat. Észrevette, hogy őt nézem és egy ördögi vigyorral az arcán, kezdett el felém közeledni. Én le voltam sokkolva. A legjobb barátom, akire mindig számíthattam, végig becsapott?! Nem tudtam tisztán gondolkodni. Még mindig le voltam fagyva, Henry pedig egyre közelebb ért hozzám. A hangokat tompán hallottam. A többiek kiabálták a nevem, de én nem tudtam megnozdulni. Hirtelen Henry bal ökle találkozott az arcommal, engem kizökkentve a sokkból. Próbáltam minél gyorsabban összeszedni magam, de ellenfelemnél, még ez is túl lassúnak bizonyult. Most a jobb ökle találkozott az arcommal, utána pedig a hasamba térdelt. Én görnyedten álltam előtte. Nem voltam képes harcolni a legjobb barátommal. Egyszer csak egy szúró értést éreztem az oldalamban. Henry belém szúrta a pengéjét. Kidülledt szemekkel néztem, az állítólagos legjobb barátomra, aki ezt lenéző tekintettel viszonozta. A szemem sarkából, láttam, hogy Bucky felém rohan. Valószínűleg ezt Henry is észre vehette, ugyanis James felé fordult, és gondolkodás nélkül elsütötte, a pisztolyát, ami eddig a fegyver tartójában pihent.

Én nem hittem a szememnek. A torkomban gombóc keletkezett, amikor láttam, hogy Buck hirtelen megtorpant. Gondolkodás nélkül elkezdtem felé rohanni, de nem juthattam sokáig, ugyanis a nevelő apám termett mellettem, és lefogott. Én próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült. Buck a földre rogyott én pedig eszeveszett módon kezdtem el ordítozni és kapálózni, a szabadulásom érdekében. A könnyeim már patakokban folytak, de valószínűleg a körülöttünk álló pár emberen és Buckyn kívül ezt senki nem hallotta a hatalmas zaj miatt. Hirtelen egy szúrást éreztem a nyakamon, és egyre inkább úgy éreztem, hogy fáradt vagyok. Nem akartam feladni, továbbra is küzdöttem a szabadulásért, de egy idő után már nem ment. Teljesen elkábultam. A hangokat már tompán hallottam. Csak annyi maradt meg, ahogy hallottam, hogy a nevelő apám visszahívja az embereit.