A Tél katonája (Bucky Barnes ff.)

7 fejezet

Egész délután idegesen járkáltam a szobámba. Miután Buckynak el kellett mennie valahova, egyedül maradtam. Féltem Steve reakciójától, de örültem, hogy Buckyt ez nem zavarja. Biztosan más lesz ezentúl minden, de nem is csodálkozok rajta. Én is biztos máshogy tekintenék arra aki tetszik, ha a legjobb barátom lánya lenne.

18:00. Mostmár mennem kell Stevhez. Még ma el akarom neki mondani. Felkaptam magamra egy pulcsit és kisétáltam a szobámból.

Ott álltam az ajója előtt, szívem majd kiugrott, gombóc keletkezett a torkomban, de be kellett kopognom. Miután megtettem és Steve válaszolt, hogy "gyere", szinte még a vér is megfagyott bennem. Nagyon féltem.

Lenyomtam a kilincset és besétáltam a szobába. Jól körülnéztem és szinte ugyanúgy nézett ki, mint az én szobám.

Steve már (feltételezhetően) pizsamában volt, és éppen mosta a fogát.

-Szia.- köszöntem neki én elsőként.

-Hia!- próbált visszaköszönni, de ezt a fogkefe megnehezítette neki.

Leültem az ágya végébe és megvártam amíg végez. Mikor kijött a fürdőből rákaptam a fejem. A szívem ismét a torkomban dobogott.

-Minek köszönhetem a késői látogatást?- mosolygott rám mire én csak megpaskoltam a mellettem lévő helyet. Steve értve a célzásból, leült mellém. -Szóval?

-El kell mondanom valamit, amit igazából én is csak most tudtam meg. Vagyis már egy pár órája tudom, de nem mertem elmondani, mert féltem a reakciódtól. -Stev-vel nem beszéltünk annyit mint Bucky-val vagy Tony-val és nem volt olyan közeli kapcsolatunk. De ezek után már csak rajta állt, hogy meg akarja-e ismerni a lányát. Én részemről meg akartam ismerni a vér szerinti apám, ha már kiderült, hogy ő az.- Akik küldtek, a "családom".- mutattam idézőjelet a "családom" szónál. -Örökbe fogadtak.

-Ez szuper!- derült fel a férfi arca, de rájött mit mondott. -Ne haragudj. Nem úgy gondoltam, csak nem lehetnek azok valami jó szülők, akik verik a gyereküket és elküldik őt gyilkolni.- fejtette ki gondolatait a férfi.. vagyis inkább apa.

-Semmi gond. Igazából részben ezért jöttem, de most nem ők a fontosak, hanem te.- erre a mondatomra összeráncolta a szemöldökét. -Tony utánanézett, és az igazi szüleim Steve Rogers és Peggy Carter.- mondtam ki a momdatot nagy nehezen. Steve teljesen lefagyva ült előttem. Fel kellett neki dolgoznia, amit mondtam, mivel végülis most tudatosult benne, hogy apa.

Lassan rám nézett, én pedig félve, de nagyon kíváncsian vártam a reakcióját.

-Szóval.. te vagy a lányom?- mondta ki a szavakat lassan, mire én bólintottam, de a következő mondatára egyeltalán nem számítottam. -Menj ki!- mondta, mire össze szorult a torkom. -Kérlek.- tette hozzá.- Nekem ezt most fel kell dolgoznom.- szemében láttam az őszinte zavarodottságot, úgyhogy felálltam mellőle és kimentem.

Mikor a szobámba beértem rögtön sírógörcs kapott el. Nem értettem, mit rontottam el? Persze, hogy Steve nem örül annak, hogy a lánya vagyok. Megpróbáltam megölni Tonyt és emellett betörtem hozzájuk.

Halál félelem fogott el, úgy éreztem, hogy a tüdőmből az összes levegő kiáramlik és nem jut be friss. A könnyeim folyamatosan folytak le arcomon. Feltételezhetően pánik rohamok volt.

Hirtelen Bucky nyitott be a szobába, és miután meglátott, arca szinte elsápadt. A földön kuporogtam mint valami kiskutya, felhúzott térdellel, miközben pánik rohamom volt.

-Jézusom..- rohant oda hozzám. -Daniella! Mi történt?- kérdezte, de én nem tudtam neki válaszolni, csak megráztam a fejem, föl se nézve rá.

Buck felkapott a karjaiba, majd óvatosan lerakott az ágyamra. Kiment a fürdőbe, majd az ottani pohárba engedett vizet, amit a kezembe nyomott. A férfi a hátamat simogatva próbált nyugtatni.

Miután kicsit lenyugodtam, belekortyoltam a vízbe és kifújtam az orrom. Felnéztem Buckyra, aki aggódó tekintettel nézett.

-Daniella. Mi történt?- tette fel újra a kérdést.

-Elmondtam Stevenek..- csak ennyit tudtam kinyögni, mert újra elkapott a sírógörcs. Bucknak elsötétült a tekintete, és hirtelen felállt mellőlem. Tudtam, hogy hova ment, de nem akartam elhinni. Steve időt kért, hog fel tudja dolgozni, erre Bucky bemegy hozzá és Isten tudja mit mond majd neki.

Bucky szemszöge:

Miután Daniella kinyögte azt a két szót, teljesen elvette az eszemet a düh. Feálltam mellőle és futólépésben kezdtem el Steve szobája felé menni.

Mikor odaértem hangosan bekopogt, de miután másodjára sem nyitott ajtót, bekiabáltam.

-Ha nem nyitod ki, rádrúgom!- fenyegettem meg, mire az ajtó pár másodperc múlva kinyitódott. Steve állt előttem nyúzott fejjel, feldagadt szemekkel. Láttam rajta, hogy őt is megviselte ez az egész, de erőt vettem magamon, és folytattam -Daniella-nak pánikrohama volt és még mindig sír, miattad!- vágtam a fejéhez mindent.

-Buck.. é-én nem akartam..- mondta volna, de közbevágtam.

-Mit nem akartál? Nem akartad esetleg megbántani? Összetörni a szívét?- kérdeztem tőle, mire lehajtotta a fejét. -Hát barátom, pedig sikerült.- újra felnézett, szemei könnyektől csillogtak. -Most pedig menj és beszéj vele!- utasítottam legjobb barátomat, ő pedig némán bólintott egyet és elindult Daniella szobája felé.

Daniella szemszöge:

Buck már vagy 10 perce elment. Én még mindig ugyanott voltam, ahova lerakott. Az egész testem remegett már, a rohamtól és a sok sírástól.

Hirtelen kitárult az ajtó és Steve jött rajta be. Mégjobban elkezdtem zokogni. Láttam rajta, hogy mennyire megviselték a történtek, de a sírást nem tudtam abbahagyni. Bűnbánóan nézett rám, de mindketten tudtuk, hogy ezt ennyivel nem lehet megoldani. Ezt muszáj lesz megbeszélnünk.

Nagyjából 15 perc múlva sikerült annyira megnyugodnunk, hogy rendesen tudjunk beszélni.

-Figyelj, Daniella. Tudom, hogy rosszul esett neked, amit mondtam, de kellett egy kis idő. Tudod Paggy nem volt olyan szerencsés, mint én, hogy meg tudja ismerni a lányát.- modnta el a modnatot, mire nagyot dobbant a szívem. Tényleg a lányának hívott? Akkor lehet, hogy még sem undorodik tőlem?

-Neharagudj.- kértem elnézést tőle, de ő csak megrázta a fejét.

-Nem tudhattad.- mosolygott rám, majd szorosan megölelt.

Ezek után jól elbeszélgettünk, igazából mindenről. Jó érzés volt, hogy van egy igazi apám, aki szeret és foglalkozik velem. Anyát sajnos már nem ismerhetem meg, de ahogy Steve leírta őt is biztos imádtam volna.

Fogalmam sincs mennyi lehetett az idő, de már mindketten nagyokat ásítottunk, úgyhogy itt volt az ideje a takarodónak.

-Jól van prücsök! Menj aludni, én is megyek a saját szobámba.- mire én szorosan megöleltem.

-Köszönöm a mai napot, apa!- most hívtam először így. A férfi erre a szóra, csak még szorosabban megölelt.

Miután elköszöntünk, boldogan feküdtem be az ágyamba, tudva, hogy van egy férfi akit szeretek és ő viszont szeret engem, és van egy olyan apám, aki tényleg szeret és foglalkozik velem. Az idekerülésem, életem legjobb pillanata volt. Mindenem megvan amire szükségem lenne.

Ilyen gomdolatok között nyomott el az álom.