Frozen Heart

༒08༒

Nem mertem kérni még ételt, pedig éhes voltam. Nem akartam, hogy Taehyung megint nekem essen. Lehet ez is volt a szándéka. Előadja itt nekem a jófiút, és amint kiteszem innen a lábam újra megbüntet, erre viszont nem voltam vevő. Ugyanakkor egy ilyen gonosz ember, ennyire hihetően el tudja játszani a jófiút? Nem tudom, nem vagyok benne biztos, de jobb ha vigyázok, ha élve akarok innen kijutni. Amint megettem az egyébként hatalmas adag levest, úrrá lett rajtam a fáradtság, és mivel jobb dolgom nem volt, engedtem a csábításnak és lefeküdtem aludni. Viszonylag hamar sikerült elaludnom és így, hogy nem voltam annyira éhes, ki is pihentem magam. Reggel valami furcsa érintésre ébredtem. Ugyan a szemem nem akartam kinyitni, mert szentül azt hittem, hogy csak a hajam csiklandozza az arcom, de mikor már percek elteltével is érezte, mérgelődve kezdtem el kivenni az arcomból a hajam. Csakhogy nem volt ott semmi. Biztosan csak képzelődtem, vagy a nagy mozgolódás közepette lehullott az érzékeny területről. Kezemet a párna alá teszem, megpróbálva még aludni pár órát. Azonban ez így nem kényelmes. Kicsit jobban a párnába temetem az arcom, hátha így már lesz annyira kényelmes, hogy el tudjak aludni. De mikor ez megtörténne, ismét érzem az a furcsa érintést.

– Ideje felkelned – suttogja mély hangján fülembe. Ahogy meghallom hangját, egyből kimegy az álom a szememből, olyan fittnek érzem magam mint még soha. Hatalmas szemekkel ülök fel hirtelen az ágyban, majdnem lefejelve szegény férfit. Tulajdonképpen nem az, hiszen egy kegyetlen gazember.

– Mit keresel itt? – dadogom próbálva közömbös lenni, de az igazság az, hogy nagyon jól nézz kis. Volt olyan mocsok és egy szál alsóban jött át a szobámba, felébreszteni. Pironkodva nézek máshova, csakhogy ne az izmos testét lessem. Nehogy azt higgye bejön nekem, mert egyáltalán nincs így. Csak formában tartja a testét.

– Itt élek babám – érinti meg mosolyogva az arcom, amit bár nem szívesen de hagyok. Ha most meg kellene csókolnom, biztos, hogy a szájába hánynék annyira felfordul a gyomrom tőle. – Öltözz fel, nehogy megfázz – mutat az ágy végében lévő ruhákra. Felhúzom a szemöldököm majd ránézek.

– Csak nem te választottad? – teszem fel a nyilvánvaló kérdést, hiszen miért mondta volna, öltözzek fel, ha nem ő készítette ki a ruhát? Már csak a kérdést, hogy miért. Gyorsan kimásztam a puha takaró alól majd a fürdőszobába sietve magamra aggattam az egyébként elég otthonos kinézetű szettet. Bár a nadrág kissé feszülős, viszont a felső az bő. Tanácstalanul léptem ki a helyiségből, mivel a ház ura még mindig itt tartózkodott. Az ágyon foglalt helyet és látszólag nagyon el volt merülve a gondolataiba. Még csak észre se vette, hogy itt vagyok szinte előtte. Pár pillanatig még végignéztem rajta, de hogy ez ne legyen annyira feltűnő, megköszörültem a torkom. Csakúgy mint Jimin-nél, neki is ott volt a tetoválás. Ebből arra következtetek, hogy nem ellenségek.

– Faj valami? – kapja fel a fejét egyfajta kis aggodalommal tekintetében. Én komolyan nem értem ezt a férfit. Pár napja még megakart ölni, most meg ilyen kedves. Talán két személyisége van, vagy mi a fene folyik itt?

– Nem kellemes érzés, de megvagyok – lépek egy kicsit hátra, hogy közelebb legyek az éjjeli szekrényhez. Ha netalán nekem akar ugrani, akkor fejen vágom a lámpával, és nyerek némi időt a menekülésre.

– Nem kellett volna rákényszerítened, hogy ezt tegyem. Ha befogod a szád és engedelmeskedj, most nem éheznél – ragadja meg a bal karom, erősen szorítva a végtagom. Ismét az a rideg férfi áll előttem, akit először láttam. Ennek biztos valami pszichés problémája van, ezért is még óvatosabbnak kell lennem. Viszont a szám most se tudom befogni.

– Tehát az én hibám? – vonom fel a szemöldököm, próbálva mindvégig a szemébe nézni és nem a fájdalomra koncentrálni.

– Minden a te hibád, bassza meg. Érted? – kiabálja arcomba, mire egy pillanatra összerezzenek, de aztán szúrós tekintetem az övébe vésem.

– Nem értem. Nem értek semmit, mert mondasz el nekem egy rohadt szót se – felemelem a hangom, és most rajta a sor, hogy meglepődjön – Elraboltak, Elvetél egy olyan dolgot, amit a szerelmemnek tartogattam, fel tudod ezt fogni?

– Fogd be Soyi, vagy nagyon megbánod – szorítja még erősebben a csuklom. Felszisszenek a fájdalomtól, ugyanis már nem bírtam visszatartani. Utáltam ezt. Gyűlöltem amit tesz velem, de amit még ennél is jobban gyűlöltem, az a tehetetlenség. Tudtam, hogy innen élve soha nem fogok kijutni, mégis az ellenkezőjét próbálom elhitetni magammal, de mégis kit akarok hazudni? Jó pár éve szexrabszolgátak tart, és biztosan nem engedett innen el senkit élve, vagy ha mégis egy sokkal betegebb állatnak adta tovább.

– Tudom, hogy úgyis meg fogok halni. Tök mindegy, hogy lesem-e minden kívánságod vagy sem, akkor is meg fogsz ölni, de bennem van annyi becsület, hogy küzdjek – fejelném le, ám ő gyorsabb és a másik kezével elkapja az állam, erősen megszorítva.

– Ha tudod, mégis miért küzdesz annyit? – vár pár pillanatot, de természetesen nem tudok válaszolni. – Egy ribanc se volt ennyire akaratos, csakis Ő. – taszít egyet rajtam, mire nyögve a földre esek. – Ha nem akarsz megint két napig éhezni, gyere le.