Frozen Heart

Epilogue

Taehyung utoljára megcsókolta kedvese homlokát, majd nem foglalkozva kérdő tekintetével indult az kocsija felé. Még nem volt teljesen jól a pár hete történtek után, de ezt akkor sem hagyhatta szó nélkül, ugyanis megtudta, hogy Soyi rokona pár napja eltervezte, elmegyógyintézetbe akarja záratni kedvesét arra hivatkozva, miszerint ő maga tette Soyit tönkre idegileg. Persze nem mintha sikerrel járt volna, hiszen ha mégis igaz, ki kell vizsgálja egy orvos, és noha ha le is fizetné, Taehyung akkor sem engedné. De maga a tény, hogy nem hagyja őt boldogan élni...megőrjíti. Miközben ezen rágódott észre sem vette, hogy az említett követi őt, csak mikor már az anyósülésen foglalt helyet.
– Ne nézz így rám. Nem fogok kiszállni. Nem hagyom, hogy mindent egyedül oldj meg – óvatosan megfogta a férfi kezét, ki csak frusztráltan felsóhajtott majd elfordította a kulcsot ezzel beindítva a motort. A lány nem szült semmit, várta, hogy megossza vele mégis hova szándékozik menni, de látszólag ezt a lépést a másik nagyon nem akarta megtenni. Erősen markolta a kormányt, hogy félő volt eltöri, ami szerencsére nem történt meg. Mivel a lány még percek elteltével sem tudta mi az úti cél, és unatkozott mert párja nem volt beszélő képes, úgy döntött bekapcsolja a rádiót. Ám előtte még a férfira pillantott, és miután nem vélt felfedezni semmi ellenvetést, mosolyogva kapcsolta be a készüléket. Taehyungnak mondania sem kellett mennyire nem tetszik neki az adott dal, mivel Soyi látta ahogy elhúzza ajkait, így elővette mobilját és azon tett dalt. Egy lassú, melankolikus ugyanakkor romantikus dal volt, ami mindkettejük kedvence. Azonban nem élvezhette sokáig, mivel Taehyung nemsokára rá szólásra bírta ajkait.
– Wonshik megint ki tett magáért rendesen baby – rágta belső ajkát, így próbálva némiképp visszafogni feszültségét.
– Miért? Megint bántott? – fordult felé aggódva de az csak megrázta a fejét.
– Még nem, de azon van. Szerinte depresszióba kergettelek és emiatt kiszámíthatatlan lettél. – morogta orra alatt szigorúan az utat nézve, mire Soyi megilletődött. Ugyan nem kellene, hiszen tudja mennyire örült rokona, de hónapok óta még csak nem is halott felőle. Abban reménykedett végre felhagy a hülyeségeivel és hagyja boldogan élni őket, de látszólag ez csak álca volt.
– Igazából az igaz, hogy az őrületbe kergettél – kuncogta el magát igyekezve oldani a felgyülemlett feszültséget – a szerelmeddel oppa – kezeit a szája elé tette mint aki éppen elszégyelli magát, csakhogy ez Taehyungot ebben az állapotban nemhogy megnyugtatta, hanem még inkább feldühítette. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért veszi ennyire félvállról, mikor az életükről van szó. Ugyan nem szólt semmit, de a lány tudta min gondolkodik, ezért szégyenkezve az ablak felé fordult egy „sajnálom” szót kinyögve, majd az egyre gyorsabban elsuhanó tájat kezdte el figyelni. Nem arról volt szó, hogy félvállról veszi az egészet, csak bele fáradt már ebben az örökös körforgásba. Azt hitte ha figyelmen kívül hagyja rokona örültségeit egyszer békén hagyja őket, ám nem így történt.
– Hogy képes ezt tenni? – szólalt meg egyszer csak igen mély hangon, ami azt mutatta mennyire dühös. – Mégis milyen bizonyítékokkal támasztaná alá igazát? Eszem megáll mennyire egy idióta – markolta meg erősebben a kormány ezzel együtt pedig a sebességet is növelni kezdte.
– Taehyung, kérlek – motyogta a lány mivel észrevette, hogy egy fekete kocsi szorosan követni kezdte őket már egy ideje. És ezt szerette volna közölni vele, mivel gyanús volt számára. De a férfi csak a saját haragjával volt elfoglalva, amiért ugyan Soyi nem tudja hibáztatni, hiszen rokona az egész életét tönkre tette.
– Semmi Taehyung. Nem fogom hagyni, hogy téged is elszakítson mellölem – ütött erősen a kormányra ám a lány sikítására felriadt, de még mielőtt bármit is tett volna, pár pillanattal később nekiütközött az előttük lévő korlátnak. Hiába nyomta a féket, a jármű csak nem akart megállni. Mivel mindketten be voltak kötve, nem repültek ki, viszont a lány nagyon beverte a fejét. Zúgott minden körülötte, nem látott jól, szédült, de még ilyen állapotban is csak a mellette lévő férfi kezét kezdte el keresni, aki szinte azonnal elvesztette eszméletét az ütközésben. A lány hallotta, hogy közelednek feléjük, ezért a kesztyűtartót igyekezett kitapintani, ugyanis emlékezett, hogy egy fegyver van benne. Nem hitte, hogy baleset lett volna, hiszen látta, hogy nem jó a fék. A fegyvert magához véve kezdte el szólongatni párját, aki nem reagált semmire, de nem maradhattak ott. Félt, hogy kigyullad a kocsi vagy bármi más, ezért lassan próbált kiszállni, hogy segíteni tudjon párján, de ekkor valaki oda lépett és elkezdte Taehyungot durván kirángatni a járműből. Igyekezett összeszedni erejét majd kisebb próbálkozás után sikerült kiszállnia a járműből, bizonytalan léptekkel pedig megkerülte a kocsit, ekkor vette észre a kétszer akkora testalkattal rendelkező férfit, mint párja, de őt ez nem érdekelte, csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb meg kell mentenie a férfit.
– Enged el őt – kiálltja el magát mire az ismeretlen férfi egy pillanatra megtorpan de csak egy félmosolyra húzza ajkait, és ismét elindul valamerre. – Azt mondtam engedd el – szegezi rá fegyverét, ugyanakkor a férfi ismét nem hallgat rá, s csak a fejét rázva tesz egy lépést, ami az utolsó volt hiszen Soyi gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt ezzel kioltva a férfi életét. Amint kikerültek hónapokkal ezelőtt a kórházból, Taehyung szép lassan, a saját kérésére elkezdte tanítani az önvédelemre és persze hogyan használja a fegyvert.
–Soyi, mit keresel itt?– figyelmes lett egy igencsak ismerős hangra. Lassan megfordult és ekkor tudatosult benne, miszerint rokona áll most már vele szembe. A düh szépen kezdte ellepni őt, azonban ki kellett tartania, hiszen ha úgy adódik meg kell mentenie párját. –Nem kellene itt lenned.
–Hogy nyugodtan megölhesd Taehyungot– motyogta orra alatt könnyes szemekkel, szorosan markolva a fegyvert ahogy ereje engedte. Talán ez volt az a pont, mikor végre megértette, hogy addig nem áll le mig szerelmes él. Nem számit Soyi mit akar vagy mit mond, csak is a saját fejében kitalált tervben hisz rokona. Ezért is volt olyan nehéz szavak nélkül felemelnie a fegyvert majd arra a személyre szegezni, aki olykor olyan sokat jelentett. Annyi mindent szeretett volna mondani, olyan sok kérdése volt felé, azonban mégis csendesen sírva húzta meg a ravaszt. Mindegy mit válaszol, tudta hogy Wonshik mindig is ilyen volt és igazából ő soha nem számított neki, csakis önmaga.