Frozen Heart

༒23༒

༒ Taehyung༒

Dühösen csaptam be a bejárati ajtót, megijesztve az alkalmazottaimat, de jelen pillanatban semmi sem érdekelt. Tőlem aztán mindenki szépen felfordulhat egymás után csakhogy ne kelljen senkivel kommunikálnom.

– Urám, hadd... – kezdené az egyik bejáró nő, ám csendre intem. Nincs most kedvem de még türelmem se a hülyeségeire. Múltkor képes volt hajnali kettőkor felkeltenie, mert az udvarba került egy kutya. Sokszor komolyan elgondolkodom azon, hogy szükségem van-e még egyáltalán rá. Ha jobban belegondolok semmit nem végez el rendesen, de folyton utánam jön mint valami kis hűséges kutya, és ezt nagyon utálom. – De uram, ez fontos – szólal meg újra annak ellenére, hogy csendre intettem. Van nekem épp elég bajom, nincs még erre is szükségem.

– Nem érted, hogy nem érdekel? Eleged jártatod egész nap a pofád, örülj, hogy még itt lehetsz – fordulok meg hirtelen erősen megragadva állát, úgy szorítva mintha az életem múlna rajta. Látom szemében megcsillanni a félelmet, amit apró mosolyt csal ajkaimra. Szeme bekönnyesedik a fájdalomtól, ám mindvégig kitartóan néz rám. Meg sem próbál ellenkezni vagy menekülni, olyan mint aki beletörődött sorsába, ami ismét felnyomja bennem a pumpát. Ennyire nem akar élni? Nem lenne semmi esélye velem szembe, de legalább küzdene úgy mint Soyi. Tisztában van azzal, hogy én uralkodom felette minden értelemben, mégis folyton ellenszegül. Több olyan nőre lenne szükség, nem ilyen kis mihasznára mint ez. A gondolatra elhúzom a szám és nemes egyszerűséggel a földre lököm, majd az dolgozó szobám felé indulok.

– De Soyiról lenne szó – a név hallatán szinte azonnal megállok várva, hogy folytassa. Jómagam se tudom miért, de rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. Napok óta nem jön ki a szobájából. Pontosan mióta megtudtuk, hogy babát vár. Talán kissé hevesen reagáltam, és jobban vissza kellene fogjam magam, főleg most a gyermekem miatt, de nem tehetek róla, hogy annyira felidegesített. Az a gyerek az enyém is. Nekem is jogom van még ha jelenleg csak hozzá tartozik. – Ma még nem evett semmit – kissé nehezen de feláll a földről majd lesütve szemeid áll meg előttem. – Úgy mint mindig, reggelit és ebédet is viszek neki, de ma még a reggelit is otthagyta.

– Kész a vacsora? – bár nagyon dühös vagyok mégis inkább csak lenyelem és próbálok higgadtan gondolkodni. Jimin szerint ha kissé jobban megerőltetném magam, és nem úgy bánnék vele ahogy, akkor talán meggondolja magát és szeretné a babát. Nehezemre esik ez. Voltaképp emiatt is kerültem őt az utóbbi napokban, mert nem akartam egy újabb vitát. Bármennyire gonosz vagyok, az a baba már most nagyon fontos számomra és nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. Válaszként bólint majd a konyhába indul, hogy két tányéra tegyen egy kis levest, amit egy tálcára helyezve fogná meg és indulna a nemrég említett személyhez. Ám én szó nélkül kiveszem kezéből aztán a kismama szobájához indulok. Nem kopogok mivel biztosra veszem hallotta, hogy valaki közeledik, így csupán egyszerűen csak benyitok a helyiségbe. Nekem háttal fekszik az ágyban így nem láthatja ki jött be. De ahogy észreveszem, ne mis igazán érdeklődik efelől, mivel ugyan úgy mozdulatlanul fekszik.

– Itt a vacsora – sétálok közelebb az ágyhoz a kis éjjeli szekrényre letéve a tálcát, majd az ajtóhoz lépve bezárom azt, csakhogy Soyi még most sem ült fel. Olyan mintha itt se lenne – Nem ettél egész nap, legalább csak kóstold meg – puhatolózok, bár nincs ínyemre de hátha segít és hajlandó lesz enni pár falatott. Félek, hogy baja esik neki és a gyereknek. Mindig is szerettem volna apa lenni, sokáig próbálkoztunk vele de nem jött össze.

– Nem vagyok éhes – motyogta a párnába még jobban összehúzva magát. Felsóhajtva lépek közelebb hozzá, mély levegőt véve, igyekezve megnyugodni. Talán Jiminnek igaza van, és jobb lenne értelmesen beszélni vele mintsem kiabálva. Ezért óvatosan megpaskolom fenekét, hogy arrébb húzódjon de miután nem hajlandó eleget tenni kérésemnek, csípőjét két oldalt megragadva helyezem kissé beljebb.

– Ne haragudj, nem így kellett volna viselkednem – vallom be csendesen óvatosan végigsimítva gerince mentén. Mosolyra húzom ajkaim, ahogy jólesően megborzong. Bár tagadná de tudom, hogy jól esik neki minden egyes érintésem. Frusztrál, hogy nem mond semmit, hogy ugyan olyan mozdulatlanul fekszik de mégse teszek semmit. Beharapom alsó ajkam majd a levesért nyúlok. – Tudod, már egész régóta szeretnék gyereket. A testvéreimmel is mindig jól kijöttem – itt egy pillanatra elhallgatom, amire Soyi is felfigyel. Óvatosan feltolja magát annyira, hogy kényelmesen tudjon ülni, majd úgy néz rám. – Szinte minden nyáron én vigyáztam rájuk, amíg a szüleink nyaraltak. Túl kicsit voltak még, hogy őket is vigyék, nem szerette volna apa már akkor olyan veszélynek kitenni őket, ezért én maradtam velük. Mondhatni én neveltem őket miközben jómagam is gyerek voltam, de egy percet sem bántam meg – elmosolyodom az egyik emlékre, mikor az öcsém először mászott a felfújhatós medencébe. Egy egész napot megszenvedtem míg rájöttem, hogyan kell felfújni de a boldog mosolyukért nagyon is megérte – Ezért is reagáltam ennyire rosszul, mert félek, hogy el veszed tőlem a gyerekem. Nem kell szeretned őt, csak kérlek, tartjuk meg. Ha megszülöd, el is mehetsz – azt már nem teszem hozzá, hogy örülnék ha maradna és együtt nevelnénk fel a picit, de egyelőre az is jó lenne ha ebbe belemegy. Sokáig nem szól semmit, csupán csöndben tördeli ujjait, a szavaimon gondolkodva.

– Ha megszülöm, ígéred, hogy elmehetek?

– A pici életére esküszöm – bökök mosolyogva a még lapos hasára, mire válaszként bólogat. Mivel látom mennyire sokszor néz a levesre felé nyújtom, amit kétségesen elfogad.

– A szüleidnek mikor mondod el? – boldogan vesz egy újabb kanállal a levesből, jólesően hümmögve. Biztosan nagyon éhes volt már, de a makacssága erősebb. A kérdésen megfeszülnek izmaim, amit ő is észrevesz, ezért ölébe teszi a tálat és érdeklődve figyel engem.

– Már nem élnek. Egyedül maradtam.