Frozen Heart

༒30༒

༒Soyi༒

– Nem akarom, hogy itt legyen. Miatta került hyung ilyen helyzetbe – kiállt rám Jungkook mikor tudomást vesz a jelenlétemről. Namjoon volt olyan kedves és magával hozott a kórházba, ahova a fiatalabb szállította barátját. Mindig is tudtam, hogy fontos számára Taehyung, hiszen bár nem ismerem jól őket, sőt szinte semmit sem tudok róluk, de látom mennyire fontosak egymásnak. Már csak abból is, ahogyan védelmezik egymást. Ez egyben nagyon szép és kedves, viszont ebben a helyzetben nagyon frusztrálóvá vált. Úgy tesz Jungkook mintha az én hibám lenne, holott közöm se volt rokonom tervéhez. Ha tudtam volna, biztosan lebeszélem Taehyungot, vagy legalább megpróbáltam volna tenni valamit ellene, nemhogy még belemenjek. Próbáltam lenyelni könnyeim, illetve azt hogy frappánsan válaszolok neki, mivel tisztában vagyok vele, mennyire gyűlöl engem.

– Nem Jungkook, ebben most nagyon tévedsz. Neki is joga van itt lenni – szólalt fel a mellettem álló férfi, ki úgy látszik megvéd engem. Nagyokat pislogok hiszen ilyen nem sűrűn történt, amióta itt vagyok, de igazság szerint jól esik, hogy van aki megért.

– Nincs és ebben nem megyek bele. Miatta került Taehyung hyung ilyen állapotban és nem fogom engedni, hogy véghez vigye a tervét – mordul fel továbbra is vádlóan mutogatva rám, amitől igazán rosszul éreztem magam. Voltaképp igazán azt sem tudom mi folyik itt, és ezzel teljesen tisztában vannak mégis úgy tesz mintha mindent én terveltem volna ki. Egyúttal ez feldühít.

– Fogalmam sincs milyen tervről beszélsz, de azok után amit át kellett élnem, egyikőtök se várja el, hogy bárkinek is a tenyeréből fogok enni – szűröm össze fogaim elharapva a további mondatot, még mielőtt nekem esik a fiatal férfi. Őt ismerve, nem hatná meg miszerint nőből vagyok. Látszik rajta mennyire felidegesítettem, az erek csak úgy duzzadnak a nyakán, ujjait ökölbe szorítva próbálja levezetni a stresszt, amit nem túl nagy sikerrel bizonyul elnyomni.

– Szóval mégis csak bosszú – veti oda nekem megvetően, mire képtelen vagyok uralkodni érzéseimen, gondolkodás nélkül emelem fel kezem, hogy egy meglepően hatalmas pofont adjak neki. Fogalmam sincs honnét volt ekkora erőm de igazán jól esett végre valamilyen formában visszaadni éreztetni azt amit átéltem. Láttam rajta mennyire meg mondta volna a magáét viszont nem volt rá lehetőség mivel az orvos éppen ekkor jött ki. Mintha érezte volna mikor lenne megfelelő.

– Kérem doktor úr, mondja, hogy jól van – lépek elé hatalmas szemekkel pislogva rá, mire elmosolyogva nézz le rám.

– Sikerült kivenni a golyót és stabilizáltuk az állapotát. Szerencsére időben hozták be – mosolyodik el megnyugtatóan, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim. Tehát rendbe fog jönni. – Be lehet menni hozzá, de kérem egyszerre csak egy és hagyják pihenni – közölte velünk az orvos majd egy meghajlás és elnézés kérés után magunkra hagyott. Pár másodpercig csak álltunk egymás mellett, mivel nem tudtuk ki menjen be először. Ugyan én szerettem volna ugyanakkor féltem, hogy netalán túl tolakodó lennék ezért sem léptem, viszont kezdett bosszantani ez a síri csend. Valószínűleg nem lett volna úgymond semmi jogom itt lenni, nemhogy még bemenjek hozzá, ha Jungkook szavaival akarok kedveskedni, viszont ez a pici baba itt a pocakomba..neki szüksége van Taehyungra, és bármennyire meglepő, de jó apának bizonyul. Megrázva a fejem próbáltam elhessegetni az efféle gondolatokat, és megindultam a kórterem ajtaja felé, de mikor rátettem volna kezem a kilincsre, valaki megragadta a csuklom majd erősen hátrébb húzott.

– Te mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezi Jungkook egyáltalán nem kedves hangnembe, amitől kissé rosszul érzem magam, de a sarkamra kell állnom.

– Bemegyek hozzá – válaszoltam egyszerűen mintha egy hétköznapi beszélgetésen ejtenénk le egymás közt.

– Nem te fogsz menni. Neked semmi jogod itt lenni, nem is értem miért nem húztál már el – szűri ki fogai közt úgy mintha éppen megölni készül, amit bevallok igencsak ijesztővé teszi. Ökölbe szorítva a kezem készültem magyarázatot adni neki, azonban nem volt rá lehetőségem, mivel az ajtó kinyílt és egy nagyon gyenge állapotban lévő Taehyung lépett ki rajta.

– Taehyung – motyogom nevét egyből kezéért nyúlva, amit a társa ismét nem enged és erősen megragadja a csuklóm.

– Hányszor mondjam még, hogy menj el? Nincs mit keresned itt, főleg azok után, hogy tőrbe csaltad hyungot. Ez volt a terved igaz? Hogy odahívod és a drága unokatestvéreddel várjátok őt, hogy megöljétek? – annak ellenére, hogy tudtam mivel vádol, mégis szíven ütőt az ahogy kimondta. Valóban ennyire gonosznak tekint rám? De mégis miért? Mit követtem el ellene, hogy ennyire nem szívlel? Természetesen a többieknek sem vagyok a szíve csücske, de valahogyan Jungkook mindig is kivált tőlük.

– Te is tudod Jungkookie, hogy neki köszönhetem az életem. Szóval kérlek szépen, fogd be a szád és ne húzz fel – pró mosolyra húzza ajkait ahogy rám nézz, mitől zavarban érzem magam.

– De hiszen majdnem megöltek

– Hallgass már el a francba is – emeli fel hangját, ellentmondást nem tűrően, mire a fiatalabb összébb húzza magát és végre elengedi a kezem. – Soyi nem tett semmi rosszat. Magamnál voltam, és tudom, mennyire igekezet megmenteni. Azzal tisztában vagy, hogyha Soyi nem hív fel téged meghalok? – teszi fel kissé nehezen a kérdést, ugyanis egészen fáradt lehet a beavatkozás után, ám ennek ellenére egy apró kis mosoly ott van ajkai sarkában.

– Taehyung – suttogom nevét hiszen éppen az imént védett meg a legjobb barátjától. Csakhogy másra nem volt időm mivel egy mozdulattal megfogta arcom mindkét oldalát, és édesen mart ajkaim után. Megkönnyebbülten szusszantottam fel, teljesen átadva magam az érzésnek, ami puha ajkai okoztak, szorosan belesimulva karjaiba. Az sem érdekelt a Jungkook kipukkadt mérgében, vagy hogy bárki más is megláthat, csak az, hogy érezzem a kis pillangókat a gyomromba és ő jól legyen.