Frozen Heart

༒27༒

༒Soyi༒

– Mennyire sok por van itt – motyogom orrom alatt arrébb téve az egyik díszt. Óvatosan teszem az asztal másik oldalára nehogy baja essen. Bizonyára fontos Taehyung számára, hiszen ebben a helyiségben ez az egyetlen tárgy ami feldobja a sötét, komor hangulatot. Egy focilabda, amolyan kupának mondhatnám, valószínűleg az iskolában nyerte a csapata. Elmosolyodom arra gondolva, hogy milyen lehetett gyerekként, csak elképzelni tudom mivel eddig egy fotót sem mutatott, illetve nincs is sehol egy album vagy hasonló, de szinte biztos, már kicsiként is helyes volt. Az már más kérdés, hogy mennyire volt labilis elme, viszont már egyre jobban kezd úgymond normális életet élni. Természetesen ha eltekintünk a foglalkozásától, a maffia vezérléstől. Mivel egyedül maradtam a mai napra, gondoltam hasznossá teszem magam és oda teszem magam takarítani. Taehyung ugyan nem örül ennek, de szerencsére sikerült rábeszélnem, miszerint néha én is vegyem ki magam a házimunkából, főleg takarítás, főzés téren. Ha már mást nem tehetek, legalább ebben legyen hasznom. Mosolyogva léptem az ablakhoz majd kinyitottam azokat, annak reményében, hogy kiszellőztessem a helyiséget. Még soha nem jártam ebben a szobában, bár amilyen hatalmas ez a ház nem csodálkozom, hogy nem tudom mi lapul egy-egy ajtó mögött, főleg mivel nem igazán volt szabad mászkálnom a lakásban. Nem sokkal nagyobb mint az irodája, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy szinte ugyan olyan csupán annyi különbséggel, hogy minden tiszta por, illetve fekete az egész hely. Fogalmam sincs mi ez a szoba, mi célt tölt be, de ahogy elnézem a mozdulatlan bútorokat, a poros szőnyeget, polcokat, egész hamar meg tudom állapítani, hogy itt bizony elég régen járt valaki. Ugyanakkor eszembe jut, hogy néha Taehyung betért ide, és egész sok időt töltött el minden alkalommal. Nem tudom mit kereshetett itt, hiszen a sok por és pókhálón kívül semmi érdekes nincs. Gyorsan kimegyek egy seprűért, valamint tisztító szereket is viszek magammal egy alaposabb takarításért. Dúdolva sétálok vissza a szobába a kezemben lévő dolgokat pedig egyszerűen csak az asztalra teszem. Jobb szeretem a porszívót, viszont azt sehol sem találtam, a takarító nőt meg nem szeretném ezért megkeresni, mivel akkor biztos nem engedne engem takarítani. Boldogan dúdolva veszem kezembe a seprűt, hogy csupán pár perc alatt felszedjem vele a port, majd büszke mosollyal csípőmre tett kezekkel végignézek a munkámon. Végre hasznosnak érzem magam és nem annyira frusztráló miszerint csak élek. Egy sóhajtás kíséretében magamhoz veszem a portörlőt aztán a legközelebbi szekrényhez lépve, kezdem azt szépen letisztítani. Jó pár percen át törlöm a port amikor is felfigyelek egy könyvre. A többivel ellentétben ez nem feketében pompázott, hanem fehér. Tudom, nem lett volna szabad, hiszen ez mégis csak a Taehyung tulajdona, de hajtott a kíváncsiság. Minél előbb tudni szerettem volna mit rejtenek a lapjai, ezért érdeklődve veszem kezembe majd kinyitva kezdtem el nézni a fotókat, mert egy családi albumra találtam. Legalábbis a kis Taehyung két felnőtt közt, ezt a képet alkotja róla. Nagyon édes volt azzal a kissé pufi arcával, és sokkal inkább hasonlított -gondolom- az édesapjára. Mosolyogva lapozok az albumba a boldogabbnál boldogabb képeket nézegetve. Látszott rajtuk, hogy a szülök foglalkozása ellenére nagyon is boldogok, ami némileg megnyugtatott. Már amennyire lehet, normális gyerekkora volt így szinte teljesen biztos, hogy idősebb korában történt vele valami, ami miatt ilyen lett. És ekkor jut eszembe amit nem rég mondott, miszerint meghalt a családja emelet élete szerelme sem él. Keserű mosolyra húzom ajkaim, hiszen még belegondolni is pokoli mit élhetett át akkor, és azóta is. Könnyed mozdulattal összecsukom az albumot majd a helyére teszem ügyelve, hogy pontosan ott legyen ahonnét elvettem, bízva abba, nem fogja észrevenni, ám egy török köszörülésre hasonlító hang, nagyon megijeszt. Először nem is merek megfordulni vagy bármilyen kis apró mozdulatot tenni, azonban Taehyung hirtelen körém fonja karjait, ami még inkább arra késztet, hogy dermedten álljak.

– Mondtam, hogy vigyázz magatokra – suttogja fülembe lágy hangon. Nem tudom mit tegyek. Kimagyarázni ittlétem nem akarom, mivel tisztában vagyok azzal mennyire nem szereti ezt, hisz nyilvánvaló a sok takarító eszköz mellett mi volt az elsődleges szándékom. Érzem, hogy erősebben fonja körém karjait homlokát pedig nyakhajlatomba fúrja. – Köszönöm, hogy segíteni próbálsz de kérlek még ne – motyogja olyan halkan hogy szinte alig hallom. Megértettem, mennyire fájó pont ez még az életében ezért válaszként bólintok, majd óvatosan kezem az övére helyezem.