Frozen Heart

༒33༒

༒Soyi༒

– Nos – köszörültem meg a torkom miután pár perc elteltével sikerült valamennyire összekaparnom maga – Szeretném ha magamra hagynál – bár erőteljesen szerettem volna ezt közölni vele mégis hangom halk volt. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy ha nem állna ilyen közel hozzám, el se jutott volna hozzá szavaim. Nagyon rosszul estek szavai, de nem tudtam mit kezdeni vele. – Azt hiszed ez engem nem bánt? – szólaltam meg néhány másodperc múlva mikor tudatosult bennem, hogy nem fog távozni. Bár Isten sem tudja miért. Nem szólt semmit, csupán lehajtotta fejét. Pontosan tudja mire értettem ezt. – Azt hiszed, hogy nekem így tökéletesen megfelel, hiszen mégis mi másra vágynék, nemde? Az egész ételem egy hazugságban éltem, kiderült, hogy az unokatestvérem egy mocskos maffia, ráadásul most már az ellenségem is – emeltem fel a hangom vele együtt könnyes szemem is rá. Nem érdekelt mennyire tart szánalmasnak, mennyire fog megvetni ezek után, de tudnia kell, hogy nekem sem egyszerű – Sajnálom, ha úgy érzed elvettem tőled a barátod, de nem tehetek róla. Utálom, sőt egyenesen gyűlölöm, azt a tényt, hogy Taehyung Őt látja bennem. Honnét a fenéből ne tudnám, mikor jön végre rá, hogy nem Ő vagyok hanem Kang Soyi? Tudod milyen érzés, hogy emiatt utáltok? Pedig nem tehetek róla Jungkook. És a kisbabám... – itt már képtelen voltam visszafogni könnyeim. Hagytam hadd folyjon végig arcomon, még csak el sem próbáltam takarni, hiszen minek? – Szóval kérlek, ne te legyél a feldúlt. Vedd figyelembe Taehyung érzéseit és inkább mellette légy mint ellene – némán pillantok az ajtó irányába ezzel jelezve, hogy távozzon és hagyjon magamra, hadd gyászoljam meg a kisbabám. Nem figyeltem mikor magamra hagyott, ugyanis túlságosan lefoglaltak gondolataim. Hogyan mondjam el neki, ami történt? Mi fog egyáltalán reagálni..és ha emiatt elveszti az eszét és megöl? Jó, talán ez azért durva lenne, de rettegek attól, hogy újra a régi Taehyung lesz, aki nem ismer kegyelmet.

Annyira a gondolataimba merültem, hogy nem is hallottam mikor kinyílt az ajtó majd bejött rajta valaki, csupán puha édes ajkakat a sajátomon.

– Tae – suttogtam volna nevét de az említett nem hagyta, mivel ismét az ajkaimnak esett, egy olyan édes csókban részesítve mint még soha. Apró mosoly jelent meg ajkaim sarkában majd viszonoztam kedves gesztusát. Hatalmas kezét arcomra simította, majd a hajamba úgy húzva még közelebb magához, de a kényelmetlen pozíció miatt kénytelen volt hamar elszakadni tőlem.

– Ha a szemem elé kerül, esküszöm kiherélem – ez volt az a pillanat mikor nem tudtam mihez kezdjek. Nevessek vagy sírjak vicces arckifejezését látva. Szemöldökét összevonta úgy meredt maga elé, kezét ökölbe szorítva.

– Legalább fájdalomcsillapítót adj neki előtte – kuncogtam fel egy kósza pillanatban végigsimítva félkarján.

– Adjon a gyász, hadd szenvedjen – morogta orra alatt jóval halkabban mint első szándéka volt.

– De mit keresel itt? Ágyban kéne lenned és pihenned – tettem fel a kérdést elterelve a témát, nehogy itt nekem kiboruljon.

– Jungkook mindent elmondott jagiya. Látott mindent, és nekem ez éppen elég, hogy kinyírjam azt a szemetet – szűrte ki fogai közt, kicsit fészkelődve-gondolom-, kényelmes pozíciót keresve. De mivel azt nem igen találta meg, arrébb csúsztam majd megpaskoltam magam mellett a megüresedett helyett. Óvatosan mellém feküdt majd szorosan karjaiba zárt. Annyira meghittnek éreztem ezt a pillanatot, hogy majdnem elsírtam magam. – Nem érdekel mit mond, de nem tágítok mellöled jagiya. Téged szeretlek és amíg el nem küldesz, itt leszek neked – suttogta kettőnk közé – Ezt soha ne feled baby – komoly volt hangja, ellentmondást nem tűrő, ezét inkább csendben maradtam és közelebb bújtam hozzá. Már ha ez lehetséges. – Megígértem, hogy nem fogok semmit tenni vele, de még egy ilyen és a halál fia – tisztában voltam vele, hogy mennyire komolyan gondolja, még ha haragudni fogok rá, akkor is megteszi, mert nem fogja hagyni, hogy bántódásom essen.

– Én...Taehyung, a pici... – motyogtam összevissza, tudván mennyire össze fog törni viszont joga van tudnia róla. Inkább most és tőlem mint mástól. Az talán jobban fájna neki.

– Shh, tudom jagiya és semmi baj. Nem a te hibád. – szorítása sokkal erősebb lett, amin érzem a kétségbeesést. Ha rajta múlna és nem lenne ilyen állapotban, Wonshik már biztos nem élne, vagy legalábbis nagyon csúnyán össze verné. Lehet kissé szokatlanul mutatta ki, de Taehyung igenis szerette ezt a kisbabát, talán jobban megviselte mint engem. Mióta vágyhat már egy saját családra? A boldogságra...Ettől a gondolattól csak még rosszabbul éreztem magam, így akaratlanul is összehúztam magam ölelésében. De mint minden meghitt pillanatot ezt is félbeszakították, méghozzá Wonshik. Dühös lett, ahogy meglátott minket és szinte azonnal neki esett volna Taehyungnak ha én nem lépek közbe. Még magamat is megleptem mennyire gyorsan ültem a férfi elé ezzel megvédve őt, olyan csúnyán nézve rokonomra amennyire csak tőlem telt.

– Mondtam, hogy nem akarlak látni – motyogtam rá se nézve, de ő mit sem törődve velem, arrébb lökött majd megragadta Taehyung felsőjét és kissé felemelte őt.

– Megígérted, hogy soha nem mondod el Soyinak, de barom – kiabálta az arcába majd egy erős ütést mért rá. Én a megilletődöttségtől azt sem tudtam hirtelen mit tegyek. Hívjak nővért vagy próbáljam meg szétszedni őket?

– De hát én nem mondtam neki semmit – féloldalra húzta száját, próbálva magyarázatot adni rokonomnak, aki csupán cinikusan felnevetett majd közelebb vonta őt magához.

– Ne hazudj te féreg. Ezek után hogyan fog rám nézni, hogy elmondtad, én öltem meg a szüleid? – kellett jó pár másodperc mire a tudatomig jutott szavai.

– T-tessék? – motyogtam akaratlanul is hátrébb csúszva a két férfitól.