Frozen Heart

༒29༒

༒Soyi༒

– Soyi – a nevem hallatán megfordultam észrevéve Taehyungot. Nem volt messze tőlem, talán egy méterre lehetett távol. Szégyen vagy sem, de tetszik a kisugárzása. Az elegáns ruha, az a kisugárzás nagyon magával ragadott, ahogy egyre közelebb került hozzám. Egy apró mosollyal üdvözölt, amit szerettem volna viszonozni, de mégis valami oknál fogva csak biccentettem köszönésképp. – Jól érzed magad? – pillantott le pocakomra, amit már képtelen voltam nem megmosolyogni.

– Jól vagyok – bár elmondani sem tudom mennyire jól esik törődése, mégis szinte hűvösen felelek. Kissé lelombozva hajtja le fejét szavaim hallatán, vagyis nem azon hanem sokkal inkább ahogyan válaszoltam neki. De csupán egy másodpercig tartott mivel hirtelen újra rám emelte tekintetét. Volt benne valami furcsa megmagyarázhatatlan dolog, amitől melegség járta át az egész testem. Minden annyira más lenne ha normális körülmények közt találkoztunk volna, mert bár tagadhatom, de Taehyungnak igenis van egy szerethető oldala. Azonban valami miatt ezt jól eltemette magában.

– Beszélnünk kell – amilyen komolyan csak telhet tőlem mondom ki ezeket a szavakat az ujjaim tördelve idegességemben.

– Mi történt? – aggódóan csendül fel a hangja, ami némileg megmosolyogtat.

– Adok egy esélyt. De csak is a baba miatt. – mondom ki gondolatom teljesen őszintén. Látom rajta mennyire meg van lepődve. Először hitetlenkedve nézz le rám, majd nagyokat pislog végül mosolyra húzódik ajkai, felfedve jellegzetes téglalap alakú mosolyát. Egyikünk sem mondott egy szót sem, helyette tettek váltották ezt fel. Lassan még közelebb lépett hozzám, jobb kezét óvatosan orcámra helyezte miközben szüntelenül a szemem és az ajkaim közt cikázott pillantása. Magam se tudom miért de vágytam arra a csókra. Hogy finoman birtokba vegye puha ajkaival a sajátomat, szinte ájulásig csókolva. De amint hozzám ért ajkai egy pisztoly dördülésre lettünk figyelmesek. Taehyung egyből a háta mögé bujtatott, hogy biztonságban tudjon, így nem láttam a másik személyt, de egyből felismertem ahogy megszólalt.

– Gyere ide Soyi, menjünk haza – ezer hang közül is felismerem, hogy ő Wonshik. Azonban válaszolni nem tudtam hiszen az előttem álló férfi megelőzött.

– Húzd meg azt a rohadt ravaszt, nem mintha azzal bármit megoldanál – hangja mély, erőteljes, ellentmondást nem tűrően csendül fel, ami nagyon meglep. Ugyan sokszor láttam öt dühösen, viszont ennyire félelmetes soha nem volt a hangja. Talán...valami tényleg megváltozhatott benne? – Ha nem ölsz meg most, gondoskodom róla, hogy a pokolra juttassalak az első adandó alkalomkor.

– Taehyung, kérlek. Miket beszélsz? – erősen belekapaszkodom félkarjában, visszahúzva egy kicsit, annak reményében, hogy megnyugszik egy kicsit. – Te pedig tedd le a fegyvert, kérlek – nézek rokonom szemébe, aki hitetlenkedve bámul vissza rám. Abban reménykedve hogyha elindulok felé, akkor leteszi a fegyvert, hiszen biztosan nem akarna bántani, ezért elengedem Taehyung karját és elindulok rokonom felé.

– Komolyan nem értelek Soyi. Bántott ez az ember...elképzelni sem tudom min mehettél keresztül miatta – a pisztolyt egyenesen Taehyungra szegezi mitől megijedtek, és megtorpanok. – Még csak meg sem próbálja kimagyarázni, amiket mondok rá – felemeli a hangját, mitől becsukom a szemem egy pillanatra, de hatalmas hiba volt. Ugyanis a következő pillanatban egy pisztoly dördülést hallottam, mitől megállt a lélegzetem. Alig mertem megfordulni, hiszen tartottam attól, hogy esetleg elérte a gyermekem apját, de látva rokonom önelégült arcát, illetve egy hangos puffanást képtelen voltam csak ott állni. Hirtelen megfordultam és gondolkodás nélkül siettem a földön fekvőhöz. Nem hallottam, nem láttam semmit csak a földön fekvő fiatal férfit akinek testét csupa vér borította be, pár másodpercen belül. Szívem fülembe dobogott, de igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni és segíteni Taehyungnak.

– Nem lesz semmi baj oppa – tátogtam a szavakat de jómagam sem hallottam így kétlem, hogy eljutott hozzá, majd gyorsan a lőtt sebre tettem mindkét kezem, olyan erősen szorítva amennyire csak tőlem telt. Fogalmam sincs miért tettem ezt, hiszen sokat bántott, ígérete ellenére pedig nem hiszek neki, mégis úgy éreztem nem hagyhatom meghalni. Nem így, főleg a baba miatt, hiszen lehet ö érte képes lesz megváltozni. Egyedül nem tudom megmenteni, szükségem lesz segítségre, ám Wonshik aligha adja ezt meg. Egy gyors mozdulattal Taehyung jobb zsebébe nyúltam, tudván miszerint mindig ott van a mobilja, majd amint megkaparintottam azt, és feloldottam a zárt, az elsőt próbáltam felhívni a névjegyzéke közül. Tudom, hogy valamelyik fiú az, hiszen ha balra lapozok ott csak is a Bangtan élérhetősége van. De még mielőtt láthattam volna kit is hívok egy erőteljes mozdulattal elrángattak mellöle. Hirtelen megtaláltam a hangom és hallottam is a körülöttem levő történéseket. – Ne, ne kérlek ne. Engedj el, hallod? – kezdek el ellenkezni megpróbálva kiszabadulni rokonom fogságából, ám az annál erősebben szorít – Ne, Taehyung. Nem hagyhatjuk így itt. Kérlek Wonshik – könyörgöm keservesen sírva, csakhogy ez nem hatja meg öt, sőt mi több talán még dühösebb is rám.

– Dögöljön meg ott ahol van. Mást úgysem érdemel. – rángat tovább egyre közelebb kerülve az autóhoz. Amennyire csak erőmből telik elkezdem rángatni magam reménykedve miszerint kiszabadulok szorításából, de hamar rájövök, hogy nem megyek semmire ezzel. Nem tudom honnét vettem ennyi bátorságot, vagy hogyan jutott ilyesmi az eszembe, de egy hirtelen mozdulattal el löktem öt magamtól és ismét Taehyunghoz futottam, ha Wonshik nem kapná el a csuklom.

– Engedj el. Kérlek Wonshik, segítenem kell neki – könyörgöm megfogva kezét, könnyes szemekkel pillantva rá, hátha lesz olyan kegyes és eleget tesz kérésemnek, de helyette csak ismét elkezd rángatni. Nem akartam, hogy elrángasson tőle és bár tudtam, semmi esélyem, mégis gondolkodni kezdtem valami megoldáson. Ha erőlködöm nem jutok sehova, megütni nem tudom elég erősen viszont a fegyvere. Hirtelen az említett tárgy felé pillantottam, amit könnyen el tudnék venni mivel a tartójában van. Nem is haboztam sokat, egy mozdulattal kivettem a gyilkos eszközt majd rá szegeztem. Meg érezhette, hiszen hirtelen megállt és felém fordult hitetlenkedve.

– Ugyan már Soyi erre...

– Fogd be a szád Wonshik. Tudom, hogy utálsz veszíteni de ezt már akkor elbuktad mikor rálőttél. – kezeim remegnek, mivelhogy első alkalommal fogok ilyen fegyvert a kezembe, nem mellesleg mégis csak az unokatestvéremről van szó.

– Mi van veled? Komolyan nem értelek Soyi. Az az ember ott bántalmazott, megalázott, kénye kedvére használt téged mégis...mégis mi a francért akarsz vele lenni? – kiállt fel indulatosan majd felém lép, ám én nem hátrálok meg.

– Még egy lépést teszel lelőlek – szúrom ki fogaim közt, mire meghökken egy pillanatra. De ideje nincs reagálni bármit is mivel a következő pillanatban egy fekete audi fordul be és parkol le közvetlen Taehyung mellett. Reménykedve pillantok hátra és megkönnyebbülten sóhajtok fel mikor Namjoon és Jungkook száll ki belőle. Az utóbbi egyből Taehyunghoz siet gyorsan felmérve a sérülését, majd egy könnyed mozdulattal felemeli és a kocsiba cipeli őt. Namjoon pedig egyből mellém lép Wonshikra szegezve fegyverét, aki magatehetetlenül emeli fel mindkét kezét. Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de fontos számomra Taehyung, fontosabb mint valaha is gondolnám.