BTS Oneshots 💜

Temetés /Hopekook/

*Hoseok szemszöge*

2018.02.18-án ismertem meg Jungkookot. A barátaim születésnapi bulit szerveztek nekem, és az egyik haverom magával hozta Kookot, az unokaöccsét. A fiú 3 évvel fiatalabb nálam, mégis valamiért beleszerettem abba a baba arcába és a gyönyörű szemeibe.

Minden teljesen rendben ment. Jungkookkal 2019 októberében összejöttem, majd 2020 elején össze is költöztünk. Szerettem őt... nagyon.

Majd eljött az a bizonyos nyár: 2021 nyara.

Az a bizonyos reggel: augusztus elseje.

Összevesztünk. Nem akartam őt megbántani, mégis megtettem. Mérges voltam. Ő viszont még nálam is mérgesebb volt.

Elhajtott otthonról, ott hagyva engem.
Még egy kis ideig dühöngtem, majd rájöttem, hogy hülyeség haragban lenni. Hiszen annyira szerettem őt.

Felhívtam, de kicsöngött. Minden egyes alkalommal.
Már kezdtem igazán aggódni érte, amikor fogadta a hívást.
-Jungkook, nagyon megijedtem. Miért nem vetted fel a telefont? - kezdtem köszönés nélkül. Azonban a várt hang helyett egy teljesen más hang szólt bele a telefonba.
-Jó napot kívánok! Ön ennek a férfinek egy rokonja? Testvér, unokatestvér... - kezdte el sorolni egy idegen férfi hang, bennem pedig megfagyott a vér.
-A-A párja vagyok - dadogtam. Meg voltam ijedve... nagyon.
-Rendőr vagyok. A párja Jeon Jeongguk? - kérdezett rá, az én szívem pedig egyre hevesebben kezdett verni.
-I-Igen - mondtam félve.
-Jeongguk közlekedési balesetet szenvedett elég súlyos sérülésekkel. A mentősök éppen próbálják stabilizálni az állapotát - mondta.
-T-Tessék? - kérdeztem. Egy világ dőlt össze bennem e szavak hallatán. - De... De ugye túl fogja élni?
-Ez még kérdéses - mondta, nekem pedig egyre több könnyel teltek meg szemeim, mígnem elkezdtek a sós cseppek végigfolyni arcomon. - Ha romlik vagy javul az állapota, értesíteni fogjuk - tette hozzá, majd megszakította a hívást.

Össze voltam törve. Ahogy a rendőrrel való telefonálásom véget ért, a földre roskadtam és zokogni kezdtem. Nem válhatok el tőle csak így, egy veszekedés után, egyik pillanatról a másikra.

Aznap este nem hívtak újra. Nem tudtam, mi történt az én édes Kookiemmal, nem tudtam, él-e még egyáltalán. Egyedül annyit tudtam, hogy életveszélyben van.

Másnap reggel bementem tehát a kórházba. A recepciósnál kérdeztem a fiú felől, de a válasz annyi volt, hogy Jungkook nem fogadhat látogatókat.

Teltek a napok, én pedig minden nap elmentem a kórházba, de minden alkalommal ugyanúgy mentem ki az ajtón: nem találkozhattam Jungkookkal.

Egyre jobban múlt el bennem a remény. Féltem, hogy nem láthatom őt újra. Féltem, hogy így válunk el egymástól. Nem akartam haragban elválni tőle. Hiszen igazán szerettem őt.

...

Eltelt három hét.

Temetésre készültem.

Össze voltam törve, szívem szerint egész nap csak zokogtam volna.

Fájt, hogy elveszítettem azt az embert, aki az egyik legfontosabb személy volt az életemben: Édesanyámat.

-Akkor körülbelül két óra múlva jövök, rendben? - néztem a páromra, aki erre bólintott. A nemrég történt balesete miatt, bár otthon lábadozott, nem tudott még járni, így inkább nem rángattam el egy temetésre.
Odaléptem hozzá, és megcsókoltam őt.

Mindennek ellenére úgy éreztem, bár lelkemből kiszakított egy darabot édesanyám halála, ez kiszámítható volt, így szépen váltam el tőle. Ha viszont Jungkookot aznap elveszítettem volna, már én sem élnék, ebben biztos vagyok.

Boldog április elsejét mindenkinek~ :3
Remélem, nagyon szerettek engem most^^

2021.04.01. 18:33