BTS Oneshots 💜

Földrengés /Yoonmin/

*Jimin szemszöge*

Tészta... Ez jó lesz - dobtam bele a kosaramba egy csomag tésztát. Éppen nyúltam volna a következő dologért, amikor furcsa érzésem támadt. A szemöldökömet ráncolva néztem az olajakra, és akkor jöttem rá, mi is történik éppen. Földrengés.

A földrengés egyre erősödött, már a polc is remegett, majd egy idő után potyogni kezdtek a dolgok a polcokról. Az emberek ijedten kapkodták a fejüket, rohantak ki a boltból, felsikítottak, ha valami majdnem eltalálta őket, stb.

Én nem mentem sehova. Gondoltam, kint sem biztonságosabb, mint bent az üzletben. Ez a gondolatom viszont megdőlni látszott...szó szerint. Ugyanis a hatalmas polc, ami mellett álltam, dőlni kezdett felém. Ijedten kaptam fel a tekintetem, és hirtelen egy lökést éreztem oldalról. A polc hatalmas csörömpöléssel zuhant oda, ahol az előbb álltam, én pedig összeszorított szemekkel bújtam bele az illető védelmező ölelésébe, aki megmentett. Nem tudtam, ki volt az, de biztosan jó ember lehetett. Más hagyta volna, hogy kilapítsanak a rám zuhanó dolgok.

Nehezen, zihálva vettem a levegőt a pániktól.
-Nyugodj meg! - szólalt meg az idegen. - Minden rendben lesz.
-Nagyon félek - zokogtam fel.
-Hogy hívnak? - kérdezte.
-J-Jimin. Park Jimin - mondtam.
-Én Min Yoongi vagyok. Örülök, hogy megismertelek, Park Jimin. Bár más helyzetben jobban örülnék - nevetett fel. Körülöttünk folyamatosan potyogtak a dolgok, dőltek el a polcok, én pedig ott ültem a földön, némán zokogva, mélylevegőket véve, összeszorított szemekkel, ennek a bizonyos Yoonginak a védelmező ölelésében.

-Jimin - szólított meg a fiú, én pedig megpróbáltam kizárni minden mást, és csak rá figyelni. - Ha ennek vége, kérlek, hívj mentőt! - Ezzel a kérésével nagyon megijesztett, még a légzésem és zokogásom is megállt. - Ne gondolkozz, ne kérdezősködj, ne tétovázz, és legfőképpen ne ájulj el! Csak hívd azt a mentőt! - tette hozzá.

Szép lassan a földrengés elkezdett enyhülni, míg végül teljesen abba nem maradt.

Lassan nyitottam ki szemeimet. A bolt teljesen romokban volt. Az engem ölelő alakra néztem. Egy mentazöld hajú, nálam pár évvel idősebb fiú volt az.
Elájult! Uram isten, most mit tegyek? Nincs eszméleténél! Él egyáltalán? A mentők! Mentőt kell hívnom!

Óvatosan kibújtam a fiú karjai közül, és akkor megláttam a sebét. Jézus Úr Isten! BELEÁLLT A HÁTÁBA EGY FÉM!!!
Újra elöntött a pánik, de azért hívtam a mentőket.

Ahogy letettem a telefont, a fiú mellé térdeltem. A hátához nyúltam, amiből folyt a vér, majd megnéztem a pulzusát, és ellenőriztem, hogy lélegzik-e.
-Ne, ne, ne, ne! Basszus, basszus, basszus! - pánikoltam be teljesen. Ugyanis a fiú nem lélegzett, és pulzusa sem volt.

Gyorsan kellett cselekednem, így - bár csoda, hogy nem lettem rosszul ettől - kirántottam a hátából a fémet, és úgy fordítottam, hogy újra tudjam éleszteni.

Elkezdtem a mellkaskompressziót Megvan a harminc. Két befújás.
A fiú arcához hajoltam, befogtam az orrát, és ajkaimat ajkaira tapasztva kétszer belefújtam szájába. Ekkor nem azon gondolkoztam, hogy éppen egy idegen srácot lélegeztetek szájon át. Nem akartam, hogy meghaljon. Megmentett, emellett rövid időn belül megkedveltem őt, annak ellenére, hogy a nevén kívül mást nem is tudtam róla.

Már háromszor végigcsináltam a harminc mellkaskompressziót és két befújást, de a fiúnak továbbra sem volt pulzusa. Zokogva folytattam az újraélesztést.
-Yoongi, kérlek, ne halj meg! Gyerünk! - mondtam neki, miközben tovább csináltam a mellkaskompressziót.

Két befújás. Szirénák. Egy, kettő, három, négy, öt, hat... Léptek... Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy... „Ott vannak!"... Húsz, huszonegy, huszonkettő, huszonhárom... „Gyertek be többen is, nézzétek át az üzletet, hogy van-e más!"... Huszonkilenc, harminc.

Kezek fogták meg a karom, és segítettek felállni Yoongi mellől, miközben én zokogva figyeltem, ahogy mostmár a mentősök próbálják újraéleszteni a fiút... A halott fiút.

*két héttel később*

Egy bonbonnal a kezemben léptem be a kórház ajtaján, és elindultam a kórterem felé, ahol a keresett személy van.
Halkan bekopogtam az ajtón, és beléptem. A mentazöld hajú fiú elmosolyodott, mikor meglátott, én pedig ettől kissé elpirultam.

-Umm... Én csak szeretném megköszönni, hogy megmentettél aznap - vakargattam meg a tarkómat zavartan. - Hoztam bonbont - mutattam fel mosolyogva a dobozt, és letettem az éjjeliszekrényre. A fiú felnevetett.
-Én mentettelek meg téged? - kérdezte. - Az orvosok azt rebesgetik, nem kevés ideig próbáltál engem újraéleszteni, mire ők kiértek a helyszínre. Nélküled most halott lennék.
-Nélkülem meg sem sérültél volna. Ha nem engem védessz, nem áll beléd az a fém - emlékeztettem, de ő csak ismét felnevetett. - Mikor engednek ki?
-Elméletileg hétfőn, ha minden rendben megy - válaszolta a fiú, majd sóhajtott egyet, és felnézett az infúziós állványra, ami az ágya mellett állt, és éppen valami anyagot vezetett a szervezetébe.
-Sajnos most csak ennyi időre tudtam bejönni, de ha nem zavarok, akkor bejöhetek holnap is, akkor ráérek - szólaltam meg, ő pedig mosolyogva bólintott.

Kisebb hezitálás után odaléptem hozzá, és egy rövid csókot nyomtam ajkaira, majd csak egy pillanatra néztem arcára, mielőtt kipirult arccal elhagytam volna a szobát. Zavarodott volt, de úgy láttam, nem volt ellenére a csók. Sőt...

Hehee, na kit ijesztettem halálra azzal, hogy Yoongi meghalt? :3
Remélem, azért nem utáltok nagyon X3

Ide kezeket fel kommentbe, aki azt hitte, Yoongs tényleg meghalt, és meglepődött, hogy túlélte! 🙌

Nekem őszintén, eddig ez az egyik kedvenc oneshotom, amit írtam :0 Nektek mennyire nyerte el a tetszéseteket?

2020.08.16. 02:09 - igen, már vagy másfél órája ezt írom, hehe