Perzseltföld

Tizennyolcadik fejezet

- Jöttünk megnézni, hogy Buggyantak vagytok-e.- válaszolt a nő. A hangja meglepően intelligenciától sugárzott. 

- Tulajdonképpen igen.- válaszoltam, amivel még magamat is megleptem. Talán ezzel próbáltam leplezni a szorongásomat.- Nekünk azt mondták mi is elkaptuk a Kitörést.

A két alak megint szétvált és az újabb félkörükkel visszaértek a kiindulási helyükre. Minhóval újra visszacsörtettünk az idegenek elé. A kezemmel a kajás zsák oldalát piszkáltam és a kiszáradt földet kapartam a lábammal. Hiába voltunk tízszer annyian, ezek bármikor előhúzhatnak fegyvereket és akkor a túlerőnknek annyi. A férfi valószínűleg észrevette, hogy nyugtalanít a helyzet és csak bámult a szemembe. Álltam a pillantását, hogy megcáfoljam ezt a gondolatát, de egy idő után már túl kényelmetlen volt a szemkontaktus, így a háttérben elterülő várost pásztáztam. A nő ismét megszólalt:

- A másik csapat is ugyanezt mondta. Akik meg fognak titeket ölni. 

Azzal egyszerűen csak megfordultak és úgy eltűntek, mintha itt sem lettek volna. Csak a maguk mögött hagyott porfelhő volt látható. Még néhány másodpercig leblokkolva álltam. Megölnek minket?

- Kik ölnek meg?- kérdezte Serpenyő.

- Talán a B csoport?- hallottam Newt hangját is. Szembefordultunk velük. 

- Egy csapat lány?- horkant fel Minho.- Mégis hogy ölnének már meg egy csapat ilyen daliás ifjút?

Megköszörültem a torkom:

- Kikérem magamnak.- mondtam felhúzott szemöldökkel, de a megjegyzésemre senki nem reagált.

- És mi van, ha annak a csapat lánynak fegyvere is van?- vetette fel a szőke.

- Majd megmutatom én nekik ezeket a fegyvereket.- feszítette be az ázsiai fiú a bicepszét.

Newt hagosan felnyögött, és meg csak sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. A többiek csak csöndben nézték a földet, valószínűleg a röhögéssel küszködve. 

***

Minho szabályosan egy rabszolgahajcsár volt. A legutóbbi megállásunk után csak egyszer tartottunk pihenőt, a lábaim pedig már majdnem leszakadtak. A semmittevős napok után, ez valami szörnyen megerőltető volt. A Nap már szerencsére néhány órája lement, így legalább a brutális hőség már nem volt visszatartó tényező. Ezzel együtt leengedhettük a fejünk fölé tartott lepedőket, és Minho még a kajás zsákot is átvette. Azóta is mellettem jött, de egy szót sem beszéltünk. Mondjuk nem is vagyok benne biztos, hogy még lett volna rá erőm. 

- Megállunk!- hallottam végre tőle a megváltó szavakat. Abban a pillanatban szinte lerogytam a földre.- Itt éjszakázunk, majd hajnalban indulunk újra.

Ha mondott is ezután valamit, azt már nem hallottam. Oldalra dőltem, összehúztam magam és el is aludtam. 

Egy ideig sikerült mélyen aludnom, de aztán egyre jobban tudatában lettem a körülöttem lévő dolgoknak: a tisztársak horkolása vagy hangos szuszogása, a ruháimat néha kissé megborzoló szellőre, a kemény, száraz földre. Az összes izmom sajgott, alig bírtam őket megemelni. Nem is akartam igazából felébredni. Nem tudtam mire vélni a hirtelen éberséget, ugyanis szörnyen fáradt voltam, de valaki valahol úgy döntött, hogy én akkor most nem vagyok álmos. Halkan imádkoztam magamban, hogy még ne kezdjen hajnalodni, mert el sem tudtam volna mondani mennyire nincs kedvem és erőm se felállni és újra egész nap gyalogolni. Amikor kinyitottam a szemem, gyorsan hálát adtam, amiért a hajnal egyetlen sugara sem volt még látható. Az ég tiszta volt, tele csillagokkal. Egy régi emlék jutott eszembe, ahogy csillagképeket keresek a puha fűben fekve. Sajnos már egy csillagképre sem emlékeztem, de a fényes égitestek minden egyes alkalommal elvarázsoltak. 

Óvatosan átfordultam a másik oldalamra. Az egyedüli fényforrás a hold és a csillagok voltak, így nem tudtam pontosan kivenni az előttem tornyosuló alakot. De nem is kellett látnom őt ahhoz, hogy pontosan tudjam ki az. 

- Minho?- suttogtam neki. Néhány centire tőlem, a térdeit felhúzva és azokat átkarolva ült.

- Aludj még, Zöldfül.- mondta gyengéden. 

Feltornásztam magam törökülésbe, hogy mellé kerüljek. Így jobban ki tudtam venni az arcvonásait. A fejét felém fordítva a kezeire fektette. A szemei kissé beesve, álmosan pislogtak vissza rám. Az arca koszos volt. Az izzadság és a por keverékétől a haja összetapadt. 

- Miért vagy ilyenkor ébren?- kérdeztem és még közelebb húzódtam hozzá. Olyannyira, hogy egy cérna alig fért volna be közénk. 

- Nem tudok aludni.- válaszolta nem túl meggyőzően.