Perzseltföld

Huszonegyedik fejezet

Abban a pillanatban, ahogy realizáltam magamban mi történhetett, valami összetört bennem. Szilánkokra, amik mélyen a húsomba fúródtak. A torkomban lévő gombóc növekedése szinte már fajt. Az alkarommal letöröltem a könnyeimet , hogy lássam merre megyek és azonnal a gödörhöz siettem. Valami állatias ösztön ébredt fel bennem és bármire készen voltam abban a pillanatban. Minho elvesztését kivéve.

A fiú egy kisebb kráter alján feküdt. A ruhái lángokban. Vadul hempergőzött, hogy a tüzet eloltsa. Gondolkozás nélkül leugrottam mellé és a már repedezettre száradt földet kapartam fel és dobtam rá segítség gyanánt. Szerencsére nem kellett sok idő a tűz eloltásához. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy még mindig él. Hatalmas szerencséje volt, hogy a haja megmaradt és a ruhái is többé-kevésbé. A cafatok alatt látszódott a hólyagosra égetett bőre. Nem volt időm tovább vizsgálgatni, el kell innen tüntetnem valahogy. Amennyire tudtam óvatosan felültettem és a kezét átvetettem a nyakamon. Majd nagy lendületet vettem és mindkettőnket talpra állítottam, ami a szörnyű szél miatt meglehetősen nehéz volt, nem beszélve a fiú súlyáról. Szerencsére nem hallottam a fájdalmas üvöltéseit, de egész testében remegett. A futásról szó sem lehetett az ő állapotában, de még a gyaloglás is nehezen ment neki. Vadul szedtem a levegőt és próbáltam nem összecsuklani. De már olyan közel volt. Alig választott el minket száz méter az első épülettől. Az izmaim égtek, a folyamatos szél és a felénk csapódó tárgyak nem könnyítették meg a helyzetünket. Az adrenalin még mindig dolgozott bennem, de már én sem húztam sokáig. Minho már menni sem tudott. A lábaival még valamennyire támasztotta magát, de már szó szerint csak vonszoltam.

- Newt!- kiáltottam keservesen. A szél a csorgó könnyeimet az arcomra szárította.- Segíts! Valaki!

De nem jött senki. Csak Minho és én voltunk. Ha most nem halunk meg, akkor soha. Ezután nincs olyan, ami legyőzhet. De olyan messze volt még az a felhőkarcoló. És olyan nehéz volt haladni. Csak le akartam feküdni a földre és összegömbölyödve sírni. De nem tehetem ezt Minhóval. Most mindkettőnk élete az én kezemben van. Mindenképpen biztonságba kell vinnem a fiút. Az élete múlik rajtam. Nélkülem ezt nem fogja túlélni és ezt nem engedhetem meg. Nem állhatok meg most! Meghalni bárki tud! Élni már kevésbé... A lépteim lassultak és úgy éreztem most fogok összeesni. Már alig tíz méter választott el a biztonságot jelentő épülettől. Csak még egy kicsit... 

A fejem nagy koppanással ért földet, ahogy a felhőkarcoló ajtaján beértünk. Az izmaim teljesen feladták a harcot és egy tapodtat sem tudtam volna tovább menni. Háttal zuhantam a földre, Minho meg egyenesen rám. De biztonságban voltunk. Megcsináltam. Sírtam fel. Az ázsiai fiú életben van. Igaz jelenleg kiszorítja belőlem a szuszt, de éreztem ahogy a háta ütemesen emelkedik és süllyed. Fejét a mellkasomon pihentette, a kezei oldalt, mellettünk voltak. Egy kis idő után körbenéztem, hogy másoknak is sikerült-e ideérniük, és szerencsére jó pár ismerős arccal találkoztam. Minhót félig leszedtem magamról, mert nem bírtam volna tovább a teljes súlyát, és végre fellélegezhettem. Természetesen továbbra sem hallottam semmit. Egy pillanatra megijedtem, hogy teljesen megsüketültem, de semmi energiám nem volt ezzel foglalkozni, így álomba merültem. 

***

Hirtelen halk nyögésekre lettem figyelmes, amire egyből kipattantak a szemeim. Minho volt az. Szörnyű fájdalmai lehettek. Viszont ez azt jelenti, hogy mégis hallok és nem vagyok teljesen süket. 

- Hé, most már minden rendben lesz.- suttogtam neki, bár nem tudtam, hogy hall-e. Végig akartam simítani a hátát, de rájöttem, hogy ez a sérüléseiből kifolyólag szörnyű ötlet, ezért a fejét simogattam. A haja az izzadságtól és a portól össze volt tapadva és az ég felé meredezett. 

Kint szakadt az eső. Ekkora esőt még soha sem láttam ebben teljesen biztos vagyok. Óriási cseppekben vadul ömlött a földre. Az egész helyiséget esőillat járta át. Még a tompa esőhang sem tudta elnyomni a tisztársak horkolását. Egy picit elmosolyodtam. Ez a pillanat akár idilli is lehetne. 

***

Újabb, ez előzőknél jóval hangosabb nyögésekre és Minho mocorgására ébredtem.Úgy látszott fel akar könyökölni, de nem nagyon jött neki össze. Kint sötét volt, az eső még mindig zuhogott. 

- Te meg mit csinálsz?- suttogtam, amire ő megijedt.