Perzseltföld

Nyolcadik fejezet

A fiúk végre ketten hagytak minket Arisszal.
- Te tényleg beszéltél a fejemben miközben aludtam, vagy az egész csak egy álom volt?- ültem le a vele szemben lévő ágyra.
- Attól féltem, el fogod felejteni, de igen, az tényleg valóságos volt.- már vettem a levegőt a következő mondatomhoz, de félbeszakított.- És mielőtt még elkezded, igen, tudom, hogy nem ez volt a legjobb módja annak, hogy beszélgessünk, de nem volt más ötletem.
Egy pillanatig összezavarodva ültem, majd újra meg akartam szólalni, de közbevágott:
- Nem, nem tudom elolvasni a gondolataidat, csak tudtam, hogy ezt fogod mondani, mert eddig mindig ezt csináltad.
- Fejezd már be!- emeltem fel egy kicsit a hangom, mert a fiú mindkét alkalommal pontosan tudta, mit is akarok mondani.
- Bocs.- kuncogott.- Szóval, az egész csak néhány perc lesz, és ha azután sem szeretnéd, hogy így beszélgessünk, felfogtam, nem foglak tovább nyaggatni.
- Szuper.- sóhajtottam.- Hogy kezdjem?
- Hát... Mit tudom én. Amikor én felkeltem a tisztáson, ösztönösen ment.
- És akkor mit gondolsz, hogy tanuljam meg zsenikém, hm?- néztem rá komolyan.
Csak képzeld el a választ.
Folytatta, ezúttal a fejemben. Összeszorított szemmel koncentráltam arra, hogy narancs. Elképzeltem magam előtt a gyümölcsöt, majd mivel a fiú egy fejrázással közölte, hogy nem ,,hall" semmit, máshogy próbálkoztam. Leírtam magam előtt a szót, és képzeletben ellöktem Aris felé.
Azt hiszem van valami. Mondta. Próbáld erősebben, még nem tiszta a jel.

Mértem az órámmal, tíz percig mondogattam a fejemben azt, hogy narancs, de sehogy sem tudtam jobban elküldeni neki.
- Na jó, ebből elegem van. Talán nem is tudok ilyen hülyeségeket csinálni.- álltam fel ingerülten.
- Csak ne görcsölj rá! Próbáld meg lazán. Mintha mindig is ezt tetted volna!
- Mára ennyi elég volt.- zúgott a fejem és a szemgolyóm mögül szúró fájdalmat éreztem.
- Hát jó. Ha meggondolod magad, én itt leszek.
- Talán majd holnap.- mondtam búcsúzásként és visszamentem a szobánkba.

Teljesen leszívta ez a cucc az energiámat, pedig még nincs fél órája, hogy felkeltem. Valamit nagyon csinálni akartam, de tekintve, hogy egy háromszobás épületbe vagyunk zárva, az esélyeim meglehetősen szűkre szabottak voltak. Futni akartam. Nem az életemért, mielőtt valaki félreérti, de egy laza kocogás Minhóval kifejezetten jól esett volna. Majd miután kipihentem magam. Eszembe jutott, hogy talán a fáradtság oka az, hogy ma még semmit nem ettem. Akkor meg miből lenne energiám? Odavánszorogtam a csaphoz és megint annyira megtöltöttem a hasam a hűs vízzel, amennyire csak lehet.

***

- Én ezt nem bírom tovább.- nyögtem, mikor újra elmentem vizet inni.
Ez volt a harmadik napja annak, hogy semmit sem ettünk. A gyomromból valami marcangoló érzést éreztem. Teljesen üres volt. Már vánszorogni is alig bírtam. Ugyan ez volt a többi tisztárssal is. Beesett szemű, sápadt fiúk mászkáltak a csapig meg vissza, hogy egy kicsit enyhíthessék azt a borzalmas éhséget, ami az őrületbe kergeti őket. Azután mindenki újra visszafekszik az ágyába, hogy egy félálom-szerű hibernált állapotba kapcsolhasson, ahol legalább egy kis ideig nem érzi magát olyan borzalmasan.

Ahogy a vizet ittam, élveztem, hogy a hűs folyadék csorog le a torkomon és legalább egy kis ideig úgy érezhetem, hogy van valami a gyomromban. Igaz, majdnem ez is visszajött, de amennyire tudtam, próbáltam magamban tartani.

A szobában mindenki reményvesztetten, szinte félholtan próbálta enyhíteni kínjait. Szerencsére nem kellett felkapaszkodnom a felső ágyra, mert Minho felajánlotta nekem az alsót minden tiltakozásom ellenére. Mielőtt újra lerogytam volna, felnéztem hozzá. Észrevett, és erőltetetten elmosolyodott.
- Minden oké lesz.- mondtam, bár elég ironikusan hangzott a helyzetünkben. Nem, én sem hittem, hogy bármi is oké lenne, de fő a pozitivitás, nem? Az a kevés beszéd és az álldogálás is teljesen elszívta az energiámat. Kiterültem az ágyon és minél hamarabb aludni akartam. Már az sem foglalkoztatott miért így ölnek meg minket, miért nem valami egyszerűbb és gyorsabb módszerrel? Vagy miért nem hagytak minket a siratókkal együtt az útvesztőben rohadni. Nem kellett sok idő már aludtam is. Ugyanaz a szürkeség, mint ami az utóbbi napokban. De most mintha valami egy kicsit megváltozott volna. Valaki gyengéden rázogatta a vállam. Nem akarok visszatérni a jelenbe, túl fájdalmas!
- Zölfdüüül...- hallottam Minhót. Lassan kinyitottam a szemem, a fiú pedig az ágy mellett állt és egy gömbölyű valamit nyomott a kezembe. Nem volt erőm arra, hogy megállapítsam mi az, így újra befelé fordítottam a fejem. Ekkor valami rácsöppent az arcomra.
- Te most leköptél?- néztem fel rá. Nem hittem a szememnek. Egy almát evett. Azonnal realizáltam, hogy a kezemben tartott gömbölyű cucc egy alma. Azon nyomban rávetettem magam az édes gyümölcsre.