Perzseltföld

Huszonkettedik fejezet

- Te meg mit csinálsz?- suttogtam, amire ő megijedt.

- Csak nem akarlak összenyomni.- mondta rekedtesen. 

A segítségemmel sikerült felülnie. Egy pillanatra körbenéztem: majdnem a terem közepén ültünk, körülöttünk mindenki az igazak álmát aludta. 

- Köszönöm.-szólt halkan, mire odakaptam a tekintetemet.- El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, amiért megmentettél. A hősöm vagy.- mosolyodott el egy picit.

- Ugyan már.- viszonoztam a mosolyt - Bármikor megtenném érted.

- Nem, nem érted. Végig vonszoltál ezen a kibökött sivatagon, amikor simán otthagyhattál volna és menthetted volna saját magad.- oldalra nézett, majd újra vissza rám.- Nem is tudom, hogy mit mondjak... Jövök neked egyel. Vagy inkább sokkal...

- Jaj, hagyd már.- nevettem fel halkan.- Nekem bőven elég, ha meggyógyulsz. 

- El tudom képzelni, milyen szörnyen nézhetek ki.- horkantott fel, de az arckifejezése a fájdalomtól kissé eltorzult . 

- Te is tudod, hogy nem erre gondoltam.- forgattam meg a szemem és közelebb húzódtam hozzá. Szorosan mellette ültem törökülésben, a vállaink majdnem érintkeztek. A szaggatott ruháit és alatta a sebeit vizslattam. Elég keserű arckifejezést vághattam, mert újra megszólított:

- Mi az?

- Nem is tudom.- néztem újra rá.- Bár segíthetnék.

- Segíteni? Megmentetted az életem. Te vagy itt az egyetlen olyan dolog, ami miatt megérni élni! Csodálatos vagy. Esküszöm nem tudom mivel érdemeltelek ki. Én... - egy pillanatra megállt és oldalra pillantott, majd vissza rám.- Szeretlek Zöldfül. Szerelmes vagyok beléd. Kibököttül szerelmes. 

- Minho...- akadtam el el pillanatra. Amit az előbb mondott meglepett, ugyanakkor szörnyen meghatott. Éreztem a belsőmben lévő forróságot és szeretetet, amit iránta tápláltam.

- Erre nem kell rögtön válaszolnod.- vágott közbe.- És ha nem érzel így irántam, teljesen megértem, csak azt szerettem volna, hogy tudd.

- Minho, szeretlek.- néztem mélyen a szemébe. Mintha egy kicsit meg is lepődött volna, de nem szakította meg a szemkontaktust.- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mély érzelmeket fogok irántad...- de nem hagyta befejezni.

Az ajkai már az enyémeken voltak. Az egyik kezével, amit az arcomra tapasztott gyengéden még jobban magához húzott. A szívem határozottam kihagyott egy ütemet. Forróság áradt szét bennem és az egész testem bizsergett. Nem voltam benne biztos, hogy álmodom-e vagy valóság. A levegő szinte vibrált körülöttünk. Mintha megállt volna az idő. Mintha nem is létezett volna rajtuk kívül más. Egy apró borzongás futott rajtam végig, amikor elmélyítette a csókot, az ajkaimat elválasztva. Az érzelmek hulláma őrjítő volt. Először gyengéden csókolt, majd egyre szenvedélyesebb lett. Olyan volt, mint egy fekete lyuk, ami magába húz, amíg az összes gravitáció el nem veszik az érintése alatt.

- Éppen beszéltem.- nevettem egy aprót, mikor elhúzódtunk egymástól. Az arcunk továbbra is közel volt egymáshoz. Mindketten a másik arcát fürkésztük. 

- Most már tudom mivel tudlak hatásosan elhallgattatni.- vigyorgott.

- Azt hiszem innentől sokat fogok beszélni.- haraptam mosolyogva az ajkamba. A belsőm majdnem felrobbant az érzésektől, amik benne kavarogtak. Újra meg akartam csókolni, de tudtam, hogy pihennünk kell. Főleg neki. 

- Oh, azt remélem is.- nevetett, de a fajdalomtól hitelen összerándult.

- Pihenned kell.- mondtam lágyan.- Nagyon hosszú nap volt ez és mindannyian elfáradtunk.

- Kemény vagyok, mint a szikla. Kétszer ekkora fájdalom mellett is szét tudnám rúgni bárki seggét.- mondta erélyesen.

- Ebben soha nem is kételkedtem.- kuncogtam.- Gyere, hős lovagom.- feküdtem újra a hátamra és kitártam a karjaimat, hogy újra a korábbi pozícióban aludhassunk. Ő kérdés nélkül óvatosan lehajtotta a fejét a mellkasomra, közben minden mozdulatra felnyögve és megrándulva, a karjaival pedig átölelt. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy olyan jó ötlet volt-e ez a pozíció, de már nem volt szívem szólni neki, hogy aludjunk máshogy.

- Szeretlek.- suttogtam neki.

- Én is szeretlek.- válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolyog. 

Soha nem gondoltam volna, hogy a szerelem ilyen érzés. Valami meleg, bizsergető, ami kitölti az egész lényemet. Különös és furcsa érzés. Még soha nem éreztem ilyet, amilyet most. Minho valami különlegeset és varázslatosat hozott az életembe. Valami igazán újat. Valamit, amiért megéri küzdeni. Hallottam, ahogy álomba merült. A lélegzete lelassult és aprókat szuszogott. Most nem horkolt. Igen, az talán egy kicsit illúzióromboló lett volna ezek után. Magamban kuncogtam. Ez a fiú valami teljesen más. Soha többet nem vagyok hajlandó elengedni. Lassan a gondolataim kezdtek elmosódni, a szemhéjaim elnehezedtek. A lélegzetvételem lelassult és álomba merültem.