Perzseltföld

Tizenkettedik fejezet

Tudtam, hogy aludnom kéne a holnapi nagy megpróbáltatás előtt, de a fény úgy vonzott magához, mint a mágnest. Egyre jobban bántotta a szememet, ahogy közeledtem. Amikor végre kiléptem a szobából, a bal oldalon megláttam a fény forrását. Vagyis nem teljesen, mivel mintha a falból jött volna kifelé. Pont ugyanúgy, mint ahogy a zöldfrülriadó hangja múltkor. A fény még csak a kisebb probléma lett volna, de közvetlen mellette állt a Patkányember is. A mögüle érkező fény kísérteties árnyékba vonta vékony arcát.

Tágra nyílt szemekkel próbáltam hátrálni, a kezeimmel közben folyamatosan kapaszkodót keresve.
- Diana...- szólalt meg a férfi.- Csak beszélni szeretnék veled. Nem kell félned semmitől!
Az utolsó mondata valahogy túl ismerősen hatott.
- Miért vagy itt? Egyáltalán hogy kerültél ide?! Mi...- akadtam el. Ő lassan közeledett felém. Menekülni akartam, de egyszerre maradni is, hogy válaszokat kapjak.
- Mindent elmondok, de ahhoz az kell, hogy lenyugodj.- mondta lassan közeledve. Szinte vártam, hogy valamiféle üvegfalba ütközik, olyanba, mint amilyen korábban is volt, de ez elmaradt.- Most nincs semmi közöttünk. Semmi trükk vagy szemfényvesztés.- mondta szinte a gondolataimba látva.

Lassanként közeledtem hozzá, addig amíg nagyjából két méter volt közöttünk.
- Korábban meggondolatlan voltam. Sajnálom, nem kellett volna hirtelen ilyen kemény dolgokkal kezdeni. Csak annyira örültem, hogy végre viszontláthatlak. Nagyon hiányoztál.- kezdett elérzékenyülni.
- Erre most nem igazán tudok mit mondani.- fejeztem ki magam közömbösen.
- Tudom, és nem is várom el.- ült le törökülésbe elém. Nagyon furcsán hatott ez az egész. A férfi, aki az apámnak nevezi magát, egy fehér öltönyben ül előttem a földön. Mivel ilyen pozícióban meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, én is letelepedtem elé.

- Neked nem lenne szabad itt lenned. Úgy aggódtam érted. Tudom, hogy ez nagyon zavarosan hangzik, de ez az igazság. 

Nem szólaltam meg, csak kifejezéstelenül bámultam magam elé. 

- De még hazavihetlek. Csak annyit kell mondanod, hogy befejezed a próbát, megfogod a kezemet és vége ennek a rémálomnak. Holnap este már a saját ágyadban alhatsz a puha paplanok között. A legjobb ételeket eheted. Hadd vigyelek haza! Te nem tartozol közéjük!

- Nem tartozok közéjük? Meghalnék ezekért az emberekért! Velük harcoltam, nevettem, sírtam. Ők az igazi családom!- emeltem fel kicsit a hangomat. Igen, talán nem ismertem mindegyiküket, de itt különösen Newtra és Minhóra gondoltam. Őket nem tudnám itt hagyni.

- Jaj, ne beszélj butaságokat! Csak az érzelmeid vakítanak el. Neked soha nem  kellett volna idejönnöd. Nem kellett volna ilyen dolgokat megélned. Egyébként meg tudok a közted és A7-es közötti viszonyról. Ez rendben van, de hidd el, nem ő az igazi! Annyival jobb fiúkat tudnál még találni. Ha hazaviszlek...

- Na álljon meg a menet.- szakítottam félbe - Először is: ne adj nekem ,,atyai tanácsokat", nincs rá szükségem, mellesleg nem is ismerlek. Másodszor: mi a francról beszélsz?!

- Jaj, kincsem. A Változók, amiket produkáltok, amikor együtt vagytok... Orvosi szemmel lenyűgöző, apai szemmel már kevésbé. Nem biztos, hogy akarom tudni, milyen hatással van a lányom egy fiú...

- Oh, istenem állj már le!- sikítani akartam. Ez az ember annyira idegesített és annyira le akartam ütni, mint még soha senkit.- Ne tettess úgy, mintha az édes pici lányod lennék! Mert nem vagyok az! Tudom, hogy nem te vagy az apám! Láttam őt! Közel sem úgy nézett ki, mint te és a viselkedése is teljesen más volt! 

- Igen, talán nem én vagyok a vér szerinti apád, de nehéz úgy gondoskodni egy kislányról, ha halott vagy.- mondta nemes egyszerűséggel.

- Hogy mi...?- akadt el a lélegzetem.

- Úgy bizony. Édesapád meghalt és mivel édesanyád sem volt, magamhoz vettelek és felneveltelek. Már tíz éve az én édes pici lányom vagy. 

Elakadt a lélegzetem. Nem, nem lehet... Vagy mégis? Igaznak tűnik, amit mond, de mi van ha ez is egy újabb trükk. Vagy ami még rosszabb, hogy ő ölte meg apámat.

- És mégis honnan tudjam, hogy igazat mondasz-e? 

- Igen, hazudhatnék is. Az izgalmasabb lenne. De akkor mégis mivel magyarázod azt, hogy most itt vagy? Ha tudnád, hogy hazudok, most nem ülnél itt. És azt az érzést, ami birtokába kerített, mikor először elmondtam ezt neked? Vagy a kis emlékfoszlányok az Átváltozásból. Amikor ma először megláttál tudtad, hogy ismersz. Félsz az igazságtól. Attól, hogy a kis barátaid majd árulónak tartanak, ha kiderül, hogy az apád egy Alkotó. 

- Állj le!- zúgott a fejem, forgott velem az egész világ, az alsó ajkam megremegett.- Mit akarsz tőlem?!

- Hazavinni. Biztonságban tudni. És ha most velem jössz még a te egyetlen Thomasoddal is találkozhatsz. Oh, nem is gondoltam volna, hogy az a fiú ekkora hatással lesz rád...-merengett el.

- Thomas? Nem halt meg? Nálad van?- kezdtem még jobban kiakadni.- Te most zsarolni próbálsz?!

- Zsarolni? Távol álljon tőlem. De a kérdéseidre választ kaphatsz, ha velem jössz. 

- Ha igent mondok... Mi történik a többiekkel?