Perzseltföld

Huszonötödik fejezet

- Mi... Mi értékesek vagyunk. Élve. Egyetlen percet kérek, hogy elmagyarázzam.- erre mintha felkeltettem volna egy kicsit az érdeklődését.- Kérlek.  

- Kövess.- mondta és a velem szemközti falon lévő ajtót kinyitotta. 

- Eszedbe se ju...- hallottam Minho hangját és fordultam is hátra, hogy elcsitítsam, de Newt már a szájára tapasztotta a kezét és a fiú a meglepetéstől meg sem szólalt.

Jorge véres nyálat köpött oldalra, én pedig beléptem az ajtón. Ahogy becsukta mögöttünk az ajtót a folyosón korom sötét lett. A gyomrom borsószem méretűre zsugorodott. Őszintén rettegtem, de ezzel talán sikerül megmentenem a csapatot.

- Egyenesen előre.- szólt ellentmondást nem tűrő hangon.

A kezemet a falon csúsztattam, pont mint ahogy néhány nappal ezelőtt, még mielőtt erre az átkozott földre léptünk volna. A térdeim remegtek, de követtem az utasítását és folyamatosan araszoltam előre. A férfi könnyedén hátba szúrhatott volna, vagy bármilyen más kegyetlen dolgot tudott volna tenni velem. ,,Hiszen én csak egy gyenge lány vagyok." Erőtlennek éreztem magam, bármennyire is tudtam, hogy az előző mondat a legkevésbé sem igaz. Mégis mit tehetnék pont én? Jorgénak van egy erős csapata, fegyverei, ismeri a terepet és gyanítom nagyobb testi erővel is rendelkezik, mint én. Egyedül a jóindulatára számíthatok. A gyors észjárásom és a meggyőzőerőm az egyetlen, amit ki tudok használni. 

- Itt állj meg!- a hangja élesen hasított bele a néhány perces menetelés csendjébe. Azt tettem, amit kért. Ő a vállamat megfogva került meg balról és egy faajtót nyitott ki pont előttem. 

Az ajtó hangos nyikorgással tárult ki. Kötelességtudóan beléptem a félhomályba. A szemben lévő ablak kartondobozokkal volt eltakarva. A kicsi szobában mindössze egy dohányzóasztal és két tábori szék volt, pont a helyiség közepén. A kemény betonfalak szürkén és siváran ácsorogtak. Szinte lehetett hallani a falak nyögését, ahogy elregélik mindazt, amit látniuk kellett. A férfi becsukta az ajtót mögöttünk. A pillantásommal végigkövettem, ahogy az ablakhoz sétál és a dobozok elmozdításával fényt enged az apró térbe. 

- Helyezd magad kényelembe.- mondta kissé gúnyosan, majd lehuppant a távolabbi székbe. 

Az esélyeimet már korábban felmértem és nem tűntek biztatónak, de még nincs minden veszve. A szívem a torkomban dobogott. Helyet foglaltam a meglehetősen kényelmes székben, hátra dőltem és keresztbe tettem a lábaimat. A szívem a torkomban dobogott, de megpróbáltam annyira magabiztosnak látszani, amennyire csak lehet.

- Beszélj.- adta ki a rövid, de annál lényegre törőbb utasítást.- Tíz perced van.

- A nevem Diana. Egy Tisztás nevű helyről jöttünk, ahol ötvenen éltünk együtt. Ötven fiú és... én.- az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy Lisát nem keverem bele ebbe az egészbe. Nem kell ennek mindenről tudnia.- A VESZETT egy négy fallal körbezárt helyen tartott minket, amit az Útvesztő vett körül.- elmeséltem neki mindent. Attól kezdve, hogy megérkeztem, a szabadulást, ahogy abba a fura épületbe zártak minket, a Patkányembert is megemlítettem (természetesen a kényes részleteket gondosan kihagyva), és egészen addig regéltem neki, amíg a jelen pillanathoz nem értem.- Tehát ezek alapján úgy gondolom, hogy különlegesek vagyunk.- fejeztem be.

A férfi arca közben rezzenéstelen maradt. Összekulcsolt kezein könyökölt és fapofával hallgatta az előadásomat. Elég elvetemülten hangzott mindaz, amit mondtam, de úgy tűnt meg sem lepte. Vagy legalább is jól álcázta. 

- És mégis mi hasznom van nekem abból, ha nem öllek meg most azonnal a kis barátaiddal együtt?- dőlt hátra a székében. A kérdésétől izgatott lettem. Az egész beszélgetést erre építettem és ha ez nem válik be nála, akkor semmi. 

- Ahogy már említettem, a feladatunk most az, hogy tegyünk meg egy nagyjából száz mérföldes utat észak felé, aminek a végén egy biztonságos menedék vár ránk. Ha segítetek átjutni a városon egészen a menedékig, talán ti is biztonságban lehettek. 

Erre egy pillanatra a remény apró sugarát láttam meg a szemében, de szinte azonnal visszaváltott a semmitmondó arckifejezésére. 

- Mivel tudod ezt garantálni? És miből gondolod, hogy majd minket is egy kalap alatt kezelnek veletek?- hajolt közelebb hozzám.

- Nem tudhatom biztosan, de egy próbát megér, nem?- ez volt a döntő pillanat. Ha erre nemet mond, akkor nekünk annyi. Az asztalt bámulva gondolkozott.- Figyelj, szükségünk van rátok, hogy átjussunk ezen a városon. Cserébe megkaphatjátok ti is az ellenszert. Nektek is ugyanúgy szükségetek van ránk.

- Ellenszer?- nézett fel.

- Ellenszer.- válaszoltam magabiztosan. 

- Van valami benned Diana. Egy perccel ezelőtt még ki akartalak csinálni a barátaiddal együtt. De úgy tűnik meggyőztél.- itt egy kis szünetet tartott.- Kedvesem, úgy gondolom éppen most állapodtunk meg.