Perzseltföld

Huszadik fejezet

A szél borzalmas erővel süvített végig a pusztaságon. Már sokadjára borzongtam meg. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert fázok, vagy azért mert nem tudtam elképzelni, mi tette azt a Földdel, ami ekkora viharokat kelt. Még mindig sötét volt és hideg, pedig már egy órája úton voltunk. Ez az idő a Tisztáson átélt Végzet napjára emlékeztetett. A Nap nem látszott ki a felhők mögül, az egész világ szürkébe borult. A város már nagyon közel volt. Szinte ki tudtam venni a magas felhőkarcolókat a betörött ablakaikkal. Több tucat állt itt ilyenekből. Biztos egy nagyváros lehetett. A szürke kőfalak komoran nyújtóztak a borult ég felé, ahol a felhők úgy néztek ki, mintha bármelyik pillanatban kirepedhetnének, vizet juttatva az azért esedező kiszáradt földnek. Közben a szél egyre erősebben süvített. Úgy éreztem bármelyik pillanatban letépheti rólam a hajamat és a ruháimat. Mostanra már minden lepedőt elvitt a szél és gúnyosan lengette őket felettünk, ahogy a széláramlatok dobálták a könnyű anyagot. Az élelmünk szanaszét szóródott. A csapat elején haladó Minho vad karlengetéseire lettem figyelmes. Newttal, mint sereghajtók, mi zártuk a csapatot. Mindenki körbeállta a vezért, aki bejelentette, hogy megszaporázzuk a lépteinket: futni fogunk. A szél szinte elvitte a hangját, de az utasítás egyértelmű volt. A felettünk kavargó fekete felhők, pedig egyértelművé tették, hogy a legelső épületben kell fedezéket keresnünk, amit jó eséllyel fél óra alatt elérünk. A széltől már nem hallottam semmit, és a baljóslatú fellegeket néztem, mikor az ázsiai fiú megfogta a csuklómat és maga után vont, ahogy futni kezdett. Egy kis idő után elengedett, miután megbizonyosodott róla, hogy megértettem mit akar. Majdnem teljesen egymás mellett, ő egy pár lépésnyivel azért előttem haladt. 

Ahogy közeledtünk a városhoz, egyre nehezebben lehetett kivenni az épületeket. A porral telítődött levegő szinte köddé sűrűsödött és elárasztotta az egész testemet. Minden egyes lélegzetvételemnél éreztem és a szemem is megtelt vele. A szél csípőssé durvult és már nagyobb tárgyakat is kezdett felénk hordani. Sorozatosan találtak el kövek vagy faágak, kisebb-nagyobb sebeket hagyva a bőrömön. Már alig húsz percre lehettünk az első épülettől, amikor jöttek a villámok. A semmiből csaptak le a fényes nyalábok óriási földdarabokat robbantva a magasba. A mennydörgések hangja már elviselhetetlenné vált. Először csak sípolt a fülem, később a hangokat már csak távoli zajokként érzékeltem. Így futottam tovább az életemért félig vakon félig süketen a legjobbakat remélve. Egy villám nem olyan sokkal mellettem csapott le. Felüvöltöttem és oldalra vágódtam, de nem hallottam a saját hangomat. A hirtelen óriási fényáradat néhány pillanatra elvakított és mielőtt fel tudtam volna állni, a villámcsapás helyén egy kráterben egy tisztárs vonaglott eltorzult arccal. 

[Warning!]

A srác lábait a térdétől lefele lerobbantotta a hatalmas istennyila. A borzalmas csonkból szurokszínű vér folyt tócsákat képezve a fiú alatt. A villám leégette róla minden ruháját és haja sem volt már. A testét borzalmas véres sebek borították, a szeme pedig kifolyt. A szemüregekben csak egy fehér félig folyékony massza maradt.

[Warning!]

De még mindig életben volt. A látványtól öklendezni kezdtem és négykézlábra állva vártam, hogy kijöjjön belőlem, aminek ki kell, de Minho talpra rángatott. A kráterben fekvő fiú felé pillantottam. Szégyelltem magam a gondolatért, de örültem amiért nem engem talált el. Olyan kevés választott el attól, hogy én feküdjek most ott. Minhóra néztem aki húzott tovább és erősen kellett koncentrálnom, hogy le tudjam olvasni a szájáról, amit mond. Mennünk kell tovább. Nem tehetünk érte semmit. 

Nem tehettem mást, mint futottam tovább az épület felé. A fiú megint jó pár lépéssel előttem járt, mert miután elengedett egy kicsit lassítanom kellett, mert nem bírtam már tovább. A kövek továbbra is hozzám csapódtak és azzal foglalatoskodtam, hogy a szememben összeállt földből és könnyből lévő cuccot kitöröljem onnan. Alig láttam el pár méterre. Minho alakja is kezdett lassan ködbe veszni. Semmiképpen sem akartam szem elől veszíteni, de az előbbi srác látványa rendesen kihozott a sodromból. 

Hirtelen egy újabb villám csapott le majdnem teljesen előttem. Amikor rájöttem, hogy pontosan azon a helyen láttam utoljára Minhót, egy ütemet kihagyott a szívem. 

- Minho!- üvöltöttem, de természetesen most sem halottam semmit. Teljes sebességgel rohantam a villám által mélyesztett gödör felé, miközben a könnyeim az arcomon csorogtak lefelé. Az ajkaim remegtek és szaporábban szedtem a levegőt, mint amire valaha is emlékeztem. Nem. Nem veszíthetlek el téged is.