Perzseltföld

Tizenkilencedik fejezet

- Nem tudok aludni.- válaszolta nem túl meggyőzően.

- Most komolyan kérdeztem.- bámultam mélyen a szemeibe. 

- Aggódok.- bökte ki egy kis gondolkozás után.- Ha valaki éjszaka megtámad, miközben mindenki alszik, én leszek a felelős. A szél is kezd feltámadni. Ez nem jó jel.

A válasza meglepett. Az ellentmondást nem tűrő magatartása után, ez elég meglepően hangzott.

- Pihenned kell. Tudom, hogy nagy a nyomás rajtad, de emlékszel? Megígérted, hogy hagyod, hogy segítsek.- mondtam. 

A legbénább szöveg volt, de nem tudtam most hová tenni az emberi érzelmeket úgy általánosságban. És ez különösen az ázsiai fiúra vonatkozik. Minden nap annyira magabiztos és kemény, szokatlan volt így látni. De ennek az oldalának a felfedése, csak még inkább mélyítette a hozzá való kötődésemet. Igen, kötődtem Minhóhoz. Jobban, mint ahogy azt be mertem volna vallani neki. 

- Most azzal segítesz, ha alszol, oké?- szólt lágyan és egy halvány mosoly is megjelent az arcán. 

- Figyi, most feküdj le, és én majd őrködök. Bármi gyanúsat látok, azonnal felébresztelek.- próbáltam meggyőzni. 

- Nem, hiszem, hogy...- kezdett tiltakozni, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Ez nem kérdés volt.- jelentettem ki. 

- Akkor legalább ezt terítsd magadra.- mondta és betakart az eddig a kezében tartott lepedővel, mire én elmosolyodtam.- De ha bármit látsz, azonnal szó...- az arcára óvatosan egy puszit nyomtam, ezzel beléfojtva a szót.

- Értem főnök.- nevettem fel egy kicsit. 

A tekintetünk egy hosszú pillanatra összekapcsolódott. A szája résnyire nyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát és nem tette. Lepillantott egy tizedmásodpercig az ajkaimra, majd hirtelen elkapta a tekintetét és a földet bámulta. 

- Valami baj...?- kérdeztem és magamban százszor megbántam, hogy megpusziltam. Meg akarom csókolni. Futott át rajtam a gondolat. Várjunk csak? Hogy mit?!

- Nem. Jó éjt.- válaszolt engem félbeszakítva, továbbra is a földet nézve, majd lefeküdt szorosan mellém. 

A térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, átkaroltam őket és hallgattam a szél zúgását. Éreztem, ahogy meglengette a körém csavart lepedőt és a felkötött hajamat is összeborzolta. A környezetemben semmi sem mozdult, a tisztársak szuszogása és horkolása egy meglepően nyugodt atmoszférát biztosított. Egyedül a gondolataim kavarogtak megállíthatatlanul: meg akartam csókolni. Meg akarom csókolni... Szeretem Minhót. Nem. Nem is egyszerűen csak szeretem, szerelmes vagyok. A felismerés hideg borzongásként futott rajtam végig. Olyan hülyének érezte magam, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. A fiú mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben, de most tudatosult bennem igazán, hogy mennyire különleges is az ő helye. Ahogy a közös emlékeinket felidéztem, melegség járta át az egész testemet és az álmosság utolsó jelét sem érzékeltem már magamon. Kezdve azzal, hogy a legelső napomon hogy ismerkedtünk meg, aztán utánam jött az Útvesztőbe, egyre gyakrabban beszélgettünk, majd a futárként töltött napjaink. Amikor arra gondoltam, hogy megvizsgálta a lábamon lévő sebet, miközben csupán fehérnemű volt rajtam, még mindig elpirultam. A térképszobás jeleneteink, amikor megölelt, miután a siratók megszúrtak, ő ott volt mellettem. A ,,menedékre" vezető buszozás és végül, amikor együtt aludtunk. A fiú mindig mellettem volt. Ott volt a legjobb és legrosszabb napjaimon is. Folyamatosan védelmezett, segített feldolgozni Chuck halálát és Thomas elvesztését is. Thomas... Egy pillanat alatt odalett a jókedvem. Nagyot sóhajtottam és felnéztem a csillagokra, a lepedőt szorosabban húztam magam köré. Lepillantottam a mellettem már békésen horkoló Minhóra. Thomas ezer csókjával sem tudott olyan érzéseket ébreszteni bennem, mint az ázsiai fiú egy ölelésével. És ez természetesen nem az ő hibája. Talán csak nem illünk össze. Talán ennek így kellett lennie. Nem vehetem el a saját boldogságomat magamtól, hogy mindig Thomason keseregjek. Jelenleg sajnos nem tudok mit tenni a fiú érdekében. Most van más problémám is. Így utólag visszagondolva, talán épp ő volt az, aki... Mindegy. Nem akarok erről gondolkozni. Nem leszek attól bűnös, ha mást szeretek és kész. 

***

A szél már elég komolyan kezdett feltámadni. Csípte a szememet és cibálta le rólam a lepedőt, néhányat pedig már el is ragadott a tisztársaktól. Sokaktól a kajás zsákokat is elvitte, a miénket pedig ennek elkerülése érdekében görcsösen szorongattam. Hirtelen Minho szeme is felpattant, felült és morcosan körbenézett. Az arckifejezése láttán felnevettem:

- Valaki bal lábbal kelt?

- Ja.- sóhajtott és felállt.- Talpra Bököttek!