Perzseltföld

Tizenhetedik fejezet

A karórám szerint már majdnem három órája róttuk a sivatagot. Sehol egy bokor vagy fa, mindenhol csak kiszárad repedezett föld. Még egy árva szellő sem járt a környéken. A talajból érkező hőhullámoktól volt elmosódott a távolban levő város. Ennyi idő eltelte után a légzésem már mondhatni megszokott volt, ellentétben az elviselhetetlen forrósággal. Most már totálisan értettem, milyen grillcsirkének lenni. Szépen lassan ropogósra sülni a tűző nap alatt. De szerencsénkre az égitest erősen közelített a nyugati horizonthoz. Mivel a lepedőket magunkra kellett teríteni, eldöntöttük, hogy párosával fogunk osztozni. Azaz két ember bújik egy lepel alá, a kajás csomagot pedig felváltva visszük. Nem túl nagy meglepetésre én Minhóval osztoztam és a bal kezem az anyag folyamatos levegőben tartásától majdnem leszakadt. Hátulról halk beszélgetések zaja hallatszódott. Mi egész eddig néma csöndben mentünk, amit nem is különösebben bántam, tekintve, hogy a meneteléstől is hulla fáradt voltam. 

- Innen átveszem.- szóltam a fiúnak a kajás táskára utalva. Még az elején felajánlotta, hogy cipeli és illendő volt már a csere. 

- Nem kell, elbírom.- válaszolt továbbra is előre nézve.

- Efelől semmi kétségem, de most én vagyok a soros.- fürkésztem az arcát. 

- Oké.- sóhajtott, majd átadta a csomagot, miközben egyszer sem nézett rám.

A cucc meglepően nehéz volt, így a hirtelen súly alatt egy kicsit meg is bicsaklott a térdem, de Minho semmi jelét nem adta annak, hogy ezt észrevette volna. Elég nyomasztó volt így menetelni, de végül úgy döntöttem nem kínzom a fiút feleslegesen a hülyeségeimmel. Ha akarna, kezdeményezne beszélgetést. Természetesen nem hibáztatom a hallgatásáért sem. Ő a felelős vezérként mindannyiunk életéért, biztos rengeteg minden kavarog a fejében. Úgy döntöttem a Patkányemberes dolgot elmondom neki este feltéve, hogy nem dőlünk ki azonnal. 

- Fáradt vagy?- kérdezte végre rám nézve. Az arca jobb oldalán egy pici izzadságcsepp gurult lefelé. 

- Mhm.- bólogattam.

- Öt perc szünet!- emelte fel a hangját, hogy hátul is hallják.- Miért nem szóltál?- folytatta halkabban. 

- Mert...- akadtam el.- Igazából halványlila gőzöm sincs. - ültem le a földre, ezzel őt is erre kényszerítve. 

- Legközelebb szólj!- bámult egyenesen a szemeimbe.

- Oké főnök.- színleltem kuncogva tisztelgést és nagyot kortyoltam a vizemből. 

- Hékás! Tudod mit csinálnak azzal, aki nem tiszteli eléggé a főnököt?- húzta fel e szemöldökét, én meg csak ráztam a fejem.- Halálra csikizik. Ez volt az utolsó figyelmeztetés!- bökött játékosan oldalba. 

- Értettem.- vigyorogtam.- Hé, azok meg mik?- mutattam megrémülve a város felé.

Két fekete alak közeledett a kis csapatunk felé, porfelhőt hagyva maguk mögött. Talán a városból jöttek. Emberfeletti gyorsasággal közeledtek. 

- Mindenki, talpra! Húzódjatok közel egymáshoz!- adta ki Minho a parancsokat. A kiabálásai miatt a jobb fülem már kezdett fájni. Nagyon nem tetszettek ezek az emberek. A pulzusom gyorsulni kezdett és éreztem a félelem jeges kezeit magamon, de nem hátráltam.

Mindenki azonnal azt tette, amit mondott. Szerintem egy olyan sem volt közöttünk, aki ellent mert volna mondani neki. Azt kell mondanom, az egyik legjobb döntés volt őt vezetővé kinevezni. Minden megmozdulása erőt sugárzott magából, ami számomra még vonzóbbá tette. 

- Húzódj mögém, vagy menj hátra Newthoz!- szólt most hozzám. 

- Biztos, hogy nem.- és itt meg is dőlt az elméletem, miszerint senki nem mer neki ellent mondani. 

- Ez parancs volt.- mondta erélyesebben.- Mi vagyunk legelöl. Tehát, ha megtámadnak, minket érnek majd először. Úgyhogy ne kelljen még egyszer mondanom. Húzódj hátra!

- Itt maradok és kész. A támadásaikat meg tárt karokkal várom.- erősködtem tovább. Akkor sem fogom itt hagyni. A végén még valami meggondolatlan baromságot csinál. Egyébként meg nem ijedek meg egy kis harctól. Attól még, hogy lány vagyok nem kell a ,,nagy és erős lovagok" védelme. Próbáltam magam lehűteni, de továbbra is nyugtalanított a helyzet.

- Ne legyél már ilyen bolond!- szólt rám utoljára, mielőtt az idegenek hallótávolságon belülre értek volna.

Mindkét embert tetőtől-talpig rongyos ruha fedte, az arcukat is beleértve. Egyedül a szemük látszott ki egy vékony csíkban, meg a kezeik amiket hegek és hólyagok borították. Az egyik talán nő volt, de ez csak az alakjából volt kivehető. Pár méterrel előttünk megálltak és a csapatot méregették.

- Kik vagytok?- kérdezte Minho tekintélyt parancsoló hangnemben.- Mit akartok?

Az idegenek nem válaszoltak, csak ketté váltak és tettek egy félkört a csoport körül és a másik oldalon újra egymás mellé álltak. Minhóval átvágtunk a többieken, hogy újra szemtől szemben állhassunk velük. Egy pillanatig még néztük egymást, de aztán az ázsiai fiú újra megszólalt:

- Ha nem látnátok, mi tízszer annyian vagyunk, mint ti, úgyhogy jobb, ha nekiálltok besz...

- A barátom úgy érti, hogy tudni akarjuk kik vagytok és mi akartok tőlünk.- vágtam közbe még mielőtt elfajulhatott volna a beszélgetés.

- Jöttünk megnézni, hogy Buggyantak vagytok-e.- válaszolt a nő.