Perzseltföld

Kilencedik fejezet

- Te most leköptél?- néztem fel rá. Nem hittem a szememnek. Egy almát evett. Azonnal realizáltam, hogy a kezemben tartott gömbölyű cucc egy alma. Azon nyomban rávetettem magam.
- Lehetséges, bocs.- nevetett. Nevetett. Fura volt hallani a három nap nyomor után, hogy még nevet valaki.
Élveztem, ahogy a gyümölcs frissítő leve szétfröccsenik a számban, és végre megtölthetem a háborgó gyomrom.
- Szépen, lassan egyél.- figyelmeztetett - Ha így folytatod össze fogod hányni magad.
Próbáltam lassítani a tempómon, de túl éhes voltam. Végre normálisan felültem és a fiú is leült mellém. Miután befejeztem, ránéztem arra számítva, hogy esetleg van még kaja és szerencsére nem is kellett csalódnom. Még egy almát adott át:
- Van még bőven, úgyhogy nyugodtabban edd!
- Honnan?- kérdeztem két falat között.
- Reggel találtuk. Van egy zsáknyival kint.- mondta, miközben ő egy narancsot kezdett felbontani.
Erre határozottan megnyugodtam. Talán mégis jobbra fordulnak a dolgok. Éppen meg akartam erről kérdezni, hogy ő is így látja-e, de aztán elvetettem. Nem hiszem, hogy véletlenül hagytak volna minket éhezni. 

- És csak úgy idekerült az a zsák?- adtam hangot összezavarodottságomnak. 

- Aha. De van egy ürge a szomszéd szobában.- mondta szinte már természetesen. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egy emberre vagy az állatra gondol, de aztán folytatta.- Úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. Idegesítően nyugodt. Csak ott olvasgat.- nyomott a szájába egy gerezd narancsot.

- Mivan?- pislogtam nagyokat, majd felálltam és átmentem az ovális alakú terembe. 

Az alatt a pár lépés alatt, amíg átértem a szomszéd helyiségbe, lerágtam a maradék almát a csutkáról. Ahogy kiléptem az ajtón, majdnem kiesett a kezemből a kajamaradék. A férfi egy íróasztalnál ült Aris szobaajtaja előtt. Egy bőrkötésű könyvet tartott a kezében, látszott, hogy milyen buzgón olvassa. Lábait hanyagul az asztal tetején tartotta keresztbe téve. Fehér öltönyt viselt, ami kiemelte ősz haját és sápadt bőrét. Én ismertem ezt a férfit. Vagyis nem is tudom. De ő volt az álmaimban, őt láttam az átváltozásnál. Hiába nem láttam akkor az arcát, most teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Éreztem. Az alma maradványa kiesett a kezemből, de észre sem vettem, csak közelítettem a talán nem is annyira idegen felé. 

Nagyjából három méterre tőle, az orrom nagyot koppant valamiben. Nem értettem a helyzetet. Nem volt előttem semmi. Előrenyújtottam a kezeimet és megtapogattam azt a láthatatlan valamit, ami nem engedett tovább. Tapintásra teljesen olyan volt, mint az üveg, de akárhogy próbáltam, nem találtam rajta semmi csillanást, vagy egyéb utalást, ami arra engedne következtetni, hogy ott valami szilárd anyag van. A férfi ebből az egészből semmit sem érzékelt. Meg sem moccant. Egyedül a szemén látszott, ahogy ide-oda cikázott, miközben a sorokat olvassa. Dörömbölni akartam neki, hogy figyeljen rám és adjon válaszokat, de Minho ebben félbeszakított. 

- Látom találkoztál az új barátunkkal.- nevetett fel gúnyosan, mire hátrafordultam és összezavarodva néztem rá.- Patkányember. Muszáj körbevennie magát egy üvegfallal, mert fél, hogy szétverjük.- nézett az olvasó emberre hidegen, majd újra rám. Visszafordultam a férfi felé, aki frusztráltan csukta be a könyvét.  

- Már megmondtam, hogy a felhatalmazásom csak negyven perc múlva kezdődik, addig maradjatok nyu...- állt meg a mondata közepén, ahogy észrevett. Csak bámultunk egymásra. Tudtam, hogy felismert. Bármennyire is akartam a válaszokat, hirtelen nem tudtam megszólalni.

- Bököttek...- hallottam valahonnan mögülem Newt hangját, de  a szemkontaktust továbbra sem törtem meg. A Patkányember becsukta a könyvét és lassan felállt. 

- Kislányom...- mondta elhaló hangon továbbra is a szemembe nézve. 

- Ki?!- hökkentem meg és körbenéztem, hátha másra gondol. De aztán rájöttem, hogy én vagyok itt az egyedüli lány. Az ajtóban pedig Minho és Newt állt, valószínűleg hasonló arckifejezéssel, mint én.- Te meg miről beszélsz?!- fordultam vissza tágra nyílt szemekkel.

- Diana, kislányom, ugye felismersz?- kérdezte lágyan. 

- Nem...- túrtam a hajamba idegesen - Ne szólíts így, nem is ismerlek! És különben sem te vagy az apám!- emeltem fel egy kicsit a hangom. 

Emlékeztem az egyik álmomra amikor a Buggyantak betörtek a házunkba, én pedig a szekrényembe bújtam. Ott láttam az igazi anyukámat és apukámat. Láttam anya halálát. De nem ez az ember volt ott vele, ez teljesen biztos volt. Valamiért mégsem éreztem azt, hogy ez a férfi hazudik. Volt igazság a szavai mögött, hiába mondtam magamnak az ellenkezőt. 

Szédülni kezdtem, zúgott a fejem. Lassan hátrálni kezdtem. Forgott velem a világ. Nem tudtam ezt a hirtelen rosszullétet mire vélni. Fenékre estem, a Patkányember pedig megrándult, mintha ösztönösen utánam akarna kapni, de végül nem mozdult. A két fiú odasietett mellém és lábra állítottak. Minho át is karolta a derekam, hogy visszatámogasson az ágyamba, de leszedtem magamról a kezeiket. Keserűen néztem az asztal mögött álló emberre, akinek a szemében szomorúságot láttam. Megnedvesítettem a nyelvemmel az ajkaimat, hogy mondjak neki valamit, de végül nem tettem. Oldalra néztem, újra vissza rá, majd visszamentem a szobába.