Perzseltföld

Hatodik fejezet

Az ovális alakú teremben leültünk a földre, hátunkat a falnak vetettük. Próbáltam valami kevésbé depresszív témát felhozni, vagy olyat ami Lisára emlékezteti, de nem jutott eszembe semmi. Szuper. Legalább erre gondolhattam volna.
- És, hogy érzed magad?- kezdeményezett.
- Őszintén? Elég borzalmasan, de annyira hozzászoktam már ehhez az érzéshez, hogy annyira már fel sem tűnik. Veletek annyival egyszerűbb átlendülni ezeken a plottyokon. Ha ti nem lennétek, nem tudom mit csinálnék most...- sóhajtottam.- És te? Te hogy vagy?
- Ugyanezt érzem. Egyedül nem lennék képes ezekre a dolgokra. Egyébként ez az egész helyzet nagyon emlékeztet az Útvesztőre.- nézett a távolba.
- Mármint milyen értelemben?
- Amikor az az egész plotty kezdődött, én, Alby, Minho és még egy csomóan a tisztáson ébredtünk fel, a doboz mellett. Mi voltunk az eredeti tisztársak. Harminc gyereknek kellett egy élhető ,,otthont"- mutatott idézőjeleket a levegőbe - alkotnia. Igaz az építmények már álltak, de nekünk kellett megszervezni, ki mit csinál. És egyből munkához is láttunk. A semmiből építettünk fel egy rendszert - nézett rám - és ezt most újra kell kezdenünk. De fogalmam sincs ez hogy fog sikerülni, tekintve, hogy be vagyunk zárva egy háromszobás épületbe kaja nélkül.
- Valószínűleg nem várják akkor most el tőlünk, hogy építsünk ki egy életteret.
- Igazad van. Talán csak hagynak minket éhen dögleni.
- Hé - böktem oldalba játékosan -, kijutottunk, túlélők vagyunk. Biztos volt ennek az egésznek valami célja.
- Talán.- sóhajtott. - Nézzük a pozitív dolgokat.
- Na, ez a beszéd. Valahogy ezt is túléljük. Együtt.- próbáltam egy motivációs beszédet előadni, és kezdtem elhinni a saját szavaimat is.
- Hogy érzed magad Thomas miatt?- tért rá a kényes témára.
- Összezavarodva. Nem tudom mit higgyek. Túl zavaros. Tudom, hogy szeretem és szívmelengető, amikor együtt vagyunk, de valahogy... Ahj, nem is tudom. De hagyjuk ezt most kérlek.- sóhajtottam.
- Oké.- mosolygott biztatóan - És az új fiú?
- Aris? Az elején sajnáltam, mert ő is elvesztett valaki fontosat, ahogy én, és így első ránézésre úgy tűnik vannak bennünk közös dolgok. De az nem tetszik, ahogy beszél a fejemben. Túl fura.- erre csak felnevetett.
- Félsz, hogy látja a gondolataidat is?- vigyorgott.
- Ja, valami olyasmi.- mosolyodtam el én is.
- Miért, mit rejtegetsz?- kacagott.
- Semmit?- húztam fel a szemöldököm - De attól még ne turkáljon az agyamban.
Erre még jobban nevetett.
- Oké, ott a pont.- válaszolt egy kis idő után. Fejét a falnak döntötte és a plafont vizsgálta. Ajkai enyhén eltávolodtak egymástól. Felhúztam a térdeimet, ráhajtottam a fejem és onnan néztem a fiút.
- Amióta megérkeztél, annyira megváltozott minden.- pillantott felém - Olyan vagy, mint egy kis napfény, ami bevilágítja a napjainkat.- egy pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét.- Uhh, ez nagyon béna volt.- felnevettem.

- Jaj, ne viccelj.- mosolyogtam - Ez egy hihetetlenül aranyos megjegyzés volt, amitől jobbá tetted a napomat. És köszönöm szépen, viszont ugyanezt rólad is elmondhatnám. A gyengédségeddel és nyugodtságoddal teljesen fel tudod dobni a napjaimat. Végre valaki, aki teljes hidegvérűséggel tud okos döntéseket hozni.

Csak nevetett, majd egy kis szünet után megszólalt:
- Szerintem Minho is egy elég pozitív személy az életedben.- nézett rám sokatmondóan.
- Ezt így van, de őt ne keverjük most ide.- ültem át törökülésbe.
- Elég pozitív ahhoz, hogy együtt aludjatok.- folytatta nem is foglalkozva az előbbi mondatommal.
- Figyelj...
- Ne hidd, hogy nem tűnt fel. Feltűnően jól kijöttök.- mondta engem félbeszakítva.
- Newt!- szóltam rá erélyesen.
- Jól van na.- emelte fel a kezeit védekezően majd elvigyorodott.- Csak a tényeket emelem ki.
- Felettébb fontos tények.- forgattam meg a szemem.
- Jó, de...- mondta volna tovább a magáét de egy tisztárs jött ki.
- Newt, beszélhetnénk?- mondta az alacsony barna hajú srác. Négy emberen kívül senkit nem ismertem innen, ami azért elég gáz volt. Ha nagyon akarom Arist is beleszámítom, de az még mindig csak öt a tizenkilencből. Mondjuk ha itt halok éhen nem sokat számít, hogy jóban vagyok-e velük, vagy sem, de ha esetleg valahogy sikerülne megszökni - aminek elég kicsi az esélye - nem ártana legalább a társaim felét ismerni.
- Nem baj, ha ezt majd máskor folytatjuk?- nézett rám egy kicsi aggodalommal a szemében, amit nem tudtam nagyon mire vélni.
- Semmi akadálya.- mosolyogtam rá, majd felálltam és egyedül hagytam őket.

Minho még mindig az ágyamban gubbasztott. Remélem nem hitte azt, hogy innentől majd mindig együtt fogunk aludni. Nem mintha nem lett volna elképesztően kényelmes, de én még egyszer nem bírom ki azt a horkolást.
- Na?- kérdezte, amikor felkapaszkodtam hozzá.
- Úgy érzem jó munkát végeztem.