Perzseltföld

Huszonharmadik fejezet

Valaki óvatosan rázogatta a vállamat. Ahogy átléptem az éberség állapotába, a fejem zúgni kezdett. Ahogy lassan kinyitottam a szememet, a hirtelen óriási mennyiségű fénytől hunyorogni kezdtem. Néhány másodperc után, amikor már nagyjából magamhoz tértem, az engem felébresztőre bámultam nagy, álmos szemekkel.

- Csak öt percet Newt!- kérleltem a szőkét, aki erre csak nevetett. Őszintén nem tudom mit talált olyan mulatságosnak. 

- Na persze. Gyere, sok megbeszélni valónk van.- nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam és felhúzott a kemény padlóról. 

- Minho!- jutott eszembe a fiú és megpördültem a tengelyem körül. A fiú ott ült törökülésben és az eddigi fájdalmas arckifejezését most egy vigyor váltotta fel.

- Csak nem hiányzok valakinek?

Erre csak megforgattam a szemem és mellé kuporodtam, hogy egy pillantást vessek a sérüléseire és hogy esetleg valami megoldást keressek rá, de ő ezt nem így gondolta: megragadta a pólómat és egy újabb csókba vont. Ezúttal nem hagytam, hogy magával ragadjon az érzés. Nem ez volt a megfelelő idő a csókolózásra, ezért egy pár pillanat után elhúzódtam tőle. A szemei elkerekedtek és ijedten nézett rám vissza.

- Szeretlek, de ezt majd inkább később, oké?- mondtam halkan. Erre talán megnyugodott és bólintott, majd megköszörülte a torkát és Newtra nézett. A szőke fiú kimerevedve, tátott szájjal bámult ránk. Majd mély levegőt vett, elnézett a másik irányba, újra vissza ránk, és amikor szólásra nyitotta volna a száját inkább visszacsukta. Végül mégis megszólalt:

- Egyel több dolog, amiről beszélnünk kell de sürgősen!

- Hányan maradtunk?- kérdezte Minho a fiú mondatát figyelmen kívül hagyva. 

- Tizenegy.

- Mennyi?- akadtam ki.- Összesen tizenegyen maradtunk?

Körbenéztem. A Tisztáson összesen nagyjából negyvenen voltunk. Ebből most tizenegyen ültünk a teremben. Egyedül Serpenyőt és Arist ismertem fel a többiek közül. Winston sem volt közöttünk. Nem ért mondjuk túl nagy meglepetésként azután, ami még a sötét folyosón történt vele. Mindenki rémesen festett. Tele voltak kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb sérülésekkel. Mindannyian borzalmasan gyengének tűntek. És még félúton sem vagyunk. Fel kéne térképezni a területet, kideríteni pontosan hol is vagyunk és hova kell mennünk. De erre semmi esélyt nem láttam. Magamon is éreztem, hogy csak valami isteni csoda hatására vagyok még ennyire összeszedett. Minden izmom sajgott és nem voltam benne biztos, hogy magamtól újra fel tudnék állni. Szerencsére a hallásom úgy-ahogy normálisnak volt mondható, és a ruháim is egyben voltak még. A mellettem ülő ázsiai fiúra pillantottam. A ruhája sok helyen rongyosra volt szaggatva és megfeketedve a villámcsapástól. Ahol az anyag nem fedte, a bőrét sok pici piros hólyag borította. Valamiért az volt a megérzésem, hogy nagyon szerencsésen megúszta ezt az esetet és a sérülései kezelhetőek lesznek. 

- Haver, hogy fogunk keresztülmenni ezen a bökött városon összesen tizenegy emberrel?- Minho teljesen tárgyilagosan beszélt.- Ezen a helyen több ezer Buggyant is lehet. 

- Komolyan? Ez minden, amit mondani tudsz?!- fújta ki Newt idegesen a levegőt.- Heten meghaltak. Hiányzik Winston, Dylan és Scott sincs itt. Velük mi van? Hm?! Nem beszélhetsz így róluk.

- Nyugodj le szépen.- emelte fel védekezően a kezeit.- Nem én akartam a rohadt vezetőtök lenni.  A vezérnek az a feladata, hogy kitalálja mi legyen a következő lépés, nem az egész napos siránkozás. 

- Mindegy... Sajnálom.- fordult a másik irányba.

- Ja, én is sajnálom.- forgatta meg a szemét Minho. 

Nem akartam kiértékelni magamban, kinek volt igaza és kinek nem. Igazából nem is érdekelt. A lényeg az, hogy most tizenegyen vagyunk. Borzalmas még gondolni is erre, de sajnos nem tehetünk mást. Newt pontosan elénk ült le. Látszott, mennyire összetörték őt az események. A földet bámulta. Kezei erőtlenül hevertek az ölében.

- Hogy érzed magad?- szakított ki a gondolatmenetemből a mellettem ülő fiú.

- Hm? Én?- ráztam meg a fejem, talán azért, hogy az előbbi gondolataim teljesen elszálljanak.- Voltam jobban.- néztem rá.

- Az bántott, amit az előbb mondtam?- nézett rám kissé megbánóan.

- Nem. Csak túl sok volt a tegnapi nap.- emlékeztem vissza.- Azt hittem meghaltál...

- Ilyen könnyen azért nem szabadulsz meg tőlem.- mosolyodott el és végigsimította a kezem.

- Még mindig nem értem, hogy nem sütötte meg azt a bökött agyadat a villám.- nézett fel Newt a száját félmosolyra húzva.