Szerelem és átok egyben

Part 36

Egész éjszaka csak forogtam, egy másodpercre sem tudtam lehunyni a szemem. Tudtam, hogy Perselus teljesen ki van készülve már a halálfalóságtól és attól, hogy kettős életet kell élnie, de sosem gondoltam volna, hogy ilyet megpróbál velem tenni, csak azért, mert ideges. Nem csoda, hogy a kapcsolatunk elején jó párszor mondta, hogy ő egy szörnyeteg és nem érdemel meg engem. Most már kicsit értem miért mondogatta. Megijedtem tőle. Csak ennyi, semmi több. Ugyanúgy szeretem őt, mint eddig is, de egyszerűen nem bírtam összerakni a képkockákat. Igen, megterhelő igazgatóként halálfalónak lenni, teljesíteni a mindenki vágyát, miközben bármikor szólíthat a Nagyúr, hogy megkell ölnie neki valakit, plusz még én is a nyakába vagyok, mint egy rossz kisgyerek, akit próbál védelmezni...

Ezek után a gondolatok után már nekem volt bűntudatom.

- A francba! – súgtam magamnak amire a bal oldalamon lévő ágyon fekvő Ginny megmoccant, de hála az istennek nem ébredt fel. A jobb oldalamra fordulva felsóhajtottam és a velem szemben lévő ágyat tanulmányoztam, ami üres volt. Bárcsak itt lenne Hermione...Ezzel a gondolattal keltem ki az ágyból és indultam el a fürdőszoba felé, reménykedve abban, hogy egy forró zuhanytól álmosabb leszek.

***

/ Hermione szemszöge /

- Ron, ne menj el! – zokogtam, miközben Ron karja után nyúltam, de ő csak idegesen kihúzta a szorításomból a kezét és összeszűkült szemekkel nézett rám.

- Tudod miért hallgatok egész álló nap rádiót, Harry? – köpte a szavakat idegesen, Harry pedig csak a száját elhúzva várta a válaszát, miközben próbált nem felidegeskedni. - Mert, ha nem is lehetek otthon a családommal megnyugtat, hogy nem hallom a nevüket! Hogy még életben vannak!

- Ron, mit vártál? Hogy majd karácsonyig végzünk? Hogy ezt két hónap alatt elintézzük és aztán boldogan élünk amíg meg nem halunk? Ébredj már fel, ne gondolkodj ilyen gyerekesen! Csoda lesz, ha jövőre végzünk ezzel az egésszel! – durrant el Harry agya is.

- És tudod miért nem végzünk ennyi idő alatt? Mert te azt sem tudod, hogy mit csinálsz! – vette fel a pulóverját és idegesen kilépett a sátorból, de még utoljára visszafordult. – Azt hittem, hogy Dumbledore legalább adott valamit, ami alapján eltudunk indulni! – kiabálta, majd a horcruxot levette a nyakából és egyenesen Harry lába elé dobta.

- Te jössz? – nézett rám Ron én pedig nyeltem egyet. Szeretem Ront. Tényleg szeretem. De Harrynek szüksége van rám, főleg, ha ő itt is hagy minket.

- Ne kényszeríts a választásra, kérlek... - nyeltem le a könnyeimet.

- Jól van akkor. Láttam én, amit láttam – öntötte el a féltékenység mire még a sírást is abbahagytam döbbenetemben.

- Semmit nem láthattál! – ráztam idegesen a fejem, ő pedig csak ironikusan elmosolyodva ott hagyott minket. – Most...mit csináljunk? – néztem Harryre, aki csak felvette a földről a horcruxot, majd rám pillantott.

- Hagyd elmenni, egyszer úgyis visszajön. De témát váltva, szerinted Mia a Roxfortban van? – kérdezte, mire értetlenül néztem rá.

- Nem erre számítottam, de gondolom igen. Miért? – vontam fel a szemöldököm, majd letöröltem a könnyet az arcomról. Ronhoz hogy térünk át ilyen gyorsan Miára?

- Üzenjünk neki. Talán ő tud ebbe... – emelte fel a nyakláncot a magasba. – Segíteni.

- Biztosan elfognák a baglyot, amivel üzennénk...

- Ezért kell rejtve csinálni. Titkos üzenet formájában – mondta, majd felkapva az asztalon lévő táskámat felém nyújtotta. – Van nálad közönséges örökíró és papír? – kérdezte.