Love for Love

2.

Rose:
Fáradt vagyok!
De konkrétan hulla fáradt.
Amint elköszöntünk a lányokkal egymástól a plázánál, én mentem is a csarnokba, hogy gyakoroljak, ahogy azt anya kérte, mert nem akartam emiatt is veszekedni vele. És bárhogy nézem, négy órát edzettem ott. Az orrom még mindig hideg, a hajam tövében folyik az izzadtság, a lábaim remegnek és az izmaim legalább olyan fáradtak, mint én. Éppen ezért amint lezuhanyzom és megszabadulok a verejtéktől beborulok az ágyamba. Az sem érdekel, hogy a vacsorám csak egy müzli szelet volt a csarnok automatájából. Amúgysincs étvágyam. Főleg azután nem, hogy anya azt tudta hozzám vágni még lent, hogy kevés volt az a négy óra. Elmondtam neki, hogy tökéletesítettem az összes ugrást és mozdulatot. Azt, hogy konkrétan egy órám ment el azzal, hogy csak az ujjaimat állítgattam, hogy minél kecsesebb és szebb legyen a mozdulat, ő pedig csak annyit tudott hozzám vágni, hogy nem volt elég. Apa meg nyilván nem hallotta, mert a dolgozó szobájában volt, ahonnan annyit tudott nekem kinyögni, amikor elmentem mellette, hogy ideje a zenével is legalább ennyit foglalkoznom.
Kösz szépen.
Nem véletlenül nem zenélek mások előtt. Ez az egyetlen dolog, amit úgy érzek, hogy az enyém. Anya elvette tőlem a korit, mert folyamatosan nyomatja az edzéseket és azt, hogy egyre jobb legyek. Együtt az egyetemet erőltetik. Azon is kábé az összes szakot, amiről tudom, hogy én utálnám. Apa pedig...a zenét akarja rám erőltetni, hogy csináljam magasabb szinten, de én nem akarom. Már csak a dalok írása és magamnak eljátszása az, amit úgy érzek, hogy uralhatok. Valami, amit nem tudnak tőlem elvenni a szüleim. Ha azt is átadnám másoknak, akkor nekem konkrétan semmi nem maradna.
Semmi.
Márpedig kell egy menedék. Valami, amibe menekülhetek, amikor úgy érzem, hogy minden összeomlik körülöttem.
Már bánom, hogy egyszer megmutattam apának a dalt, amit írtam. Főleg, hogy én magam adtam elő neki. Azóta ragaszkodik ahhoz, hogy a zenében helyezkedjek el, mondván, hogy Madison apja úgyis tudna segíteni. De én ezt magamért csinálom, nem pedig azért, hogy befussak. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de azért mindig is erősebb volt az, hogy meg akarom tartani magamnak.
Éppen ezért megkönnyebbülés elővenni a naplómat, amikor végre az ágyamba zuhanok, hogy új dalt írjak. Elment az étvágyam és pocsékul éreztem magam a plázában, miután Madison simán visszaadta volna a gitárpengetőt, arról nem is beszélve, hogy az edzés teljesen leszívott. Próbálom magamban azzal tartani a lelket, hogy a vasárnapot még anya is meg szokta adni, hogy a pihenjek és az edzőm is ragaszkodik hozzá, de amint eszembe jut, hogy mennyi házim van szinte sírni tudnék. Nem tudom, hogy a filmekben miért nem mutatják be a fiatalok összeomlását egy olyan aprócska dolog miatt, mint a házi feladat. Ott bezzeg van idejük edzésre járni, hobbikat szerezni, barátkozni, szerelmesnek lenni és még ezekhez mind hozzácsapva, megoldani egy gyilkossági rejtélyt úgy, hogy szín ötös tanulók legyenek. Miközben én itt fekszem egy négy órás edzés után, lélekben a holnapi házikra készülve és igyekszem nem sírni. Közben pedig alig alszom éjszakánként, mert el kell döntenem, hogy hova a viharba akarok tovább tanulni és ez nem hagy nyugodni.
Felnőni szívás.
Hiányzik az az időszak, amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy a barbibabám milyen színű ruhába kerüljön. Az, amikor anya és apa még nem az önmegvalósítás miatt neveltek engem, hanem azért, mert a kislányuk voltam. Nem is tudom, hogy mikor mondták utoljára nekem, hogy szeretnek.
A francba!
A könnyeim égetni kezdik a szemem és mire észbe kapok már végigfutnak az arcomon. Csaképp valami eltereli a figyelmem.
Valami koppan az ablakon.
Aztán megint.
És újra.
Gyorsan letörlöm a könnyeim, majd megdörzsölöm a szemeim és elindulok az ablak felé.
Nem egy idióta romantikus filmben élek, ahol épp az általam kiszemelt fiú - jelen esetben Chad - jelenik meg nálam és randira hív. Vagy épp szerelmet vall.
Nem...ez valami más.
És amikor kinyitom az ablakot az állam a padlón koppan.
- Luke? - Nézek le a fiúra, aki kis kavicsokat morzsolgat a kezében. - Mégis mi a francot keresel itt? Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom?
A beáramló, kissé hűvös levegő most kifejezetten jót tesz nekem, hogy kicsit lehiggadjak és ne a szörnyű kapcsolatomra gondoljak a szüleimmel.
- Az az én titkom marad - mosolyodik el az alsó ajkába harapva, majd az eresz felé biccent. - Felmehetek?
A fém tákolmányra pillantok, ami apának hála egész jó állapotban van. Viszont nem hiszem, hogy arra tervezték, hogy tinédzser fiúk másszanak fel rajta. És egészen biztos, hogy nem az én szobámba.
- Nem akarok mentőt hívni, szóval ne kockáztass - ingatom meg a fejem, de ő csak legyint egyet.
- Ez semmiség, megoldom. Otthon mindig így szököm ki a szobámból - feleli, majd már el is indul az eresz felé.
Tényleg elég magabiztosan mászik és meglepően halkan. Mire észbekapok már az ablakomnál tartja magát. A karjain az izmok megfeszülnek és egy picit az arca is pirosra vált. Bár az utóbbi lehet az őszi esti időjárástól.
- Bemehetek?
- Idejössz, anélkül, hogy szólnál; nem árulod el, hogy honnan van meg a címünk; felmászol az ereszen és most a szobámba is be akarsz jönni? Mi kellene, Luke? - Sóhajtok fel az arcát fürkészve.
Amúgysem túl megszokott, hogy Luke és én beszélgetünk, de egy ilyen helyzetben egyenesen abszurd.
- Komolyan úgy akarod ezt velem megbeszélni, hogy az ereszeteken lógok? - Vonja fel a szemöldökét, de a mosolya nem tűnik el az arcáról.
Összepréselem az ajkaimat, ahogy átgondolom a választ. Nem lenne túl jó, ha apa kimenne a szokásos esti elmélkedésére és meglátná, ahogy Luke megpróbál beszökni a szobámba. Biztos vagyok benne, hogy le lenne harapva a fejem. És a vicc az egészben, hogy nem is feltétlen azért, mert egy fiú lóg be a szobámba, hanem amiért nem gyakorlok és hagyom, hogy elvonja a figyelmem.
Igen, tényleg ők a szüleim.
- Gyere - állok arréb az útjából, majd az ágyra mutatok. - Foglalj helyet, becsukom az ajtót. Megkínálnálak valamivel, de gyanús lenne a dolog.
- Gyanús, ha felhozol magadnak egy pohár vizet, vagy valami kaját? - Vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Ez egy hosszú sztori - zárom be a szobám bejáratát. - Halkan, ha lehet ezt az egészet, amit ak... Azzal meg mit csinálsz? - Emelem meg a hangom félbehagyva a korábbi mondatom, amint meglátom, hogy a naplómat lapozgatja.
Ám ahogy rájövök, hogy túl hangos voltam, befogom a számat és odalépdelek hozzá, hogy elvegyem tőle azt, ami az enyém.
- Beszélni jöttél, nem pedig megsérteni a privát szvérámat - szorítom a mellkasomhoz ösztönösen a naplót.
- Azokat te írtad? - Bök a mellkasom felé az ujjával, amitől automatikusan jobban szorítom. - Mind a te dalaid? Tudsz zenélni? - Pillant a sarokban lévő gitárra.
- Mit akarsz, Luke? - Csúsztatom vissza az ágy alá a füzetet, majd ráhelyezem a padló darabot, ami alatt rejtegetni szoktam, hogy véletlenül se találja meg senki.
- A bandával keresünk egy új tagot - fekszik el az ágyamon, mintha ez teljesen normális lenne.
Szerintem sosem volt még nálunk...
- Igen, és? - Tárom szét a karjaim értetlenül, s a vállaim is feljebb szaladnak.
- Madison zenetagozatos és arra gondoltam, hogy talán te tudsz hatni rá a meghallgatással kapcsolatban, amit hétfőn szervezünk majd.
Aucs.
Mármint...oké, megszoktam, hogy Madison körül forog a világ és nem újdonság, hogy a pasiknak ő kell. Általában ez nem is szokott zavarni, vagy bántani, de most nagyon rossz Luke időzítése. Nem volt jó napom. Aztán elkezdtem a kapcsolatomon rágódni a szüleimmel és ez teljesen lehozott az életről. Most meg Luke Madisonnal jön.
- És még valamivel kapcsolatban, ami szintén Madisonhoz kötődik - teszi hozzá ezzel nekem újra könnyeket csalva a szemembe.
Basszus, nem akarok Luke előtt sírni.
A kezeimet ökölbe szorítom és a körmeim a tenyerembe vájom, hogy összeszedjem magam, majd a lehető leghiggadtabban felteszem a kérdést:
- Komolyan Madison miatt jöttél ide este kilenckor?
A számat elhagyja egy lemondó sóhaj, miközben megingatom a fejem.
Nem sírhatok.
Csakis ez lebeg a fejemben.
- Te vagy a legjobb barátnője. Ha valaki, akkor te segíthetsz nekem.
- Figyelj, Luke, már megpendítettem Madisonnak, hogy szóljon pár jó szót az érdeketekben az apjánál. Majd megemlítem neki a meghallgatást is, de nem ígérek sem...
- Nem az apja lett volna a másik - rázza meg a fejét félbeszakítva engem.
- Hát akkor?
- Tudnál rólam is szólni pár jó szót? Tudod, szeretném randira hívni - mosolyodik el kisfiúsan.
Na ne!
Ezt nagyon, nagyon ne!
Most ehhez semmi kedvem sincs. Különben is, mi vagyok én? Csak Madison csatlósa, aki arra van, hogy ugorjon, amikor Mad azt mondja? Vagy éppenséggel másoknak ugorjak, hogy legyen esélyük Madisonnál?
Tudom, hogy Luke nem akart rosszat, de ez most...feltolta bennem a pumpát és ezzel együtt lökött a mélybe.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? - Nyögöm ki nagyokat pislogva a sós cseppek ellen.
Luke láthatóan meglepődik és egy kicsit hátrébb is csúszik.
- Bo...bocsánat, nem gondoltam, hogy ezzel rosszat mondok, én...
- Gondolom kitalálsz - intek az ablak felé, de már késő.
Az alsó ajkam megremeg és a forró vízcseppek folyni kezdenek a szememből.
- Rose, én...
- Menj - szakítom félbe ezúttal én őt. - Kérlek, Luke, menj innen, mielőtt szemétkedni kezdek veled - szorítom össze az állkapcsom, mire Luke felemeli a kezeit és leszáll az ágyról.
- Rendben, ne haragudj - kezd el hátrálni, majd kimászik, de nem ereszkedik le. - Rose, minden rendben? Tényleg miattam van?
- Nem akarok beszélni róla - takarom el az arcom, hogy ne lásson a fejemet rázva. - Kérlek, Luke. És ez az egész maradjon köztünk, jó?
- Jó - bólint aprót, s kék szemeiben őszinte bűntudat látszik. - Ne haragudj - húzza el a száját, majd lemászik, én pedig bezárom az ablakot.